Székesfehérvár évszázadokig volt a Magyar Királyság koronázó városa. A középkori magyar közjog szerint csak azt tekintették magyar királynak, akit Székesfehérváron, a magyar Szent Koronával az esztergomi érsek koronázott királlyá. Emellett pedig királyi temetkezési hely is volt a városunk, olyan jelentős uralkodóknak található a nyughelye itt, mint Szent István vagy III. Béla. A városban szám szerint öt köztéri király-szobor található, ezenkívül pedig a Kelemen Béla út mögött lévő Királyparkban még tizennégy darab faragott műalkotás áll (melyekről azonban majd csak később, egy másik bejegyzésben szándékozom írni).
Szent Istvánt ugyan egyesek szerint Esztergomban koronázták meg, de biztosan Fehérvárott temették el, és emellett pedig ő volt az, aki Fehérvárt igazi várossá és a királyság világi központjává emelte, így nem csoda, ha már 1891-ben felvetették az ötletét egy István-szobor felállításának. Államalapító királyunk lovasszobrát - mely Sidló Ferenc alkotása - a róla elnevezett téren, a száz éves platán közelében, 1938-ban avatták fel, bár elhelyezését anno nagy vita előzte meg. Több helyszín is felvetődött, úgy mint a Romkert bástyája, a Városház előtti tér és a Zichy liget. A műalkotás másfélszeres életnagyságú, bronzból öntötték, a talpazata - mely az 1970 körüli restauráláskor politikai okokból „István király” feliratot kapott, s ezt csak 1988-ban változtatták vissza az eredeti „Szent István”-ra - pedig gránitlemezekkel burkolt. Érdekesség, hogy István figurájának arca mongolid vonásokkal rendelkezik, ezzel utalva a magyarság ázsiai gyökereire.
Szent Lászlót, kinek a mellszobrát Schwalm László ajándékozta a városnak a király szentté avatásának 850. évfordulójára 1997-ben, a hagyományoknak és a törvényeknek megfelelően városunkban koronázták. Ez az 1,5 méteres műalkotás is bronzból készült, melyet kőlapokkal fedett magas posztamensre helyeztek. A szobor a Monostor bástya tövében a Prohászka ligetnek nevezett kis parkban található. Arca határozottságot és erényességet sugároz.
A III. Béla király által alapított és az írásbeliség végzésével megbízott kancelláriának a megindulása Székesfehérvárhoz kapcsolódik, mivel annak vezetői jobbára a székesfehérvári prépostok voltak. Így Béla idejében még jelentősebb lett a város. A bronzból készült portréját, mely Palotás József műve, 2002-ben avatták fel a róla elnevezett térhez közel, a Művészetek háza előtti kis ligetszerűen kialakított részen. A szobor mása az ópusztaszeri történelmi szoborparkban található. A posztamensének felirata lovagkirályként jellemzi az uralkodót; érdekesség, hogy több magyar uralkodót is neveztek így, köztük Szent Lászlót és Nagy Lajost is, akiknek szintén található szobruk a királyok városában.
A már előbb említett I. Nagy Lajos király a kármelita szerzetesrend híresen bőkezű támogatója volt (rendházat is építtetett), ennek emlékére emelték a haraszti mészkőből készült egész alakos szobrot a Kármelita templom oldalában 1938-ban. A talapzaton a király latin neve olvasható. Az alak mögötti - szintén latin nyelvű - felirat pedig emlékeztet minket arra, hogy az Anjou uralkodó nem csak Magyarország, de Lengyelország, Dalmácia, Szerbia és Bosznia királya is volt. A kezeiben kard és pajzs, egyértelműen kihangsúlyozandó lovagkirályi mivoltát. Az alkotó: Moiret Ödön.
Gyakori tévhit, hogy Mátyás királyt a Duna jegén koronázták meg. Az igazság, hogy ott csak megválasztották, a koronázásra már Székesfehérváron került sor, és itt is temették el. Halálának 500. évfordulójára, 1990-ben emelt kompozíciót a római születésű Melocco Miklós a belvárosban. Tehát Hunyadi Mátyás szobra a tiszteletére készített emlékmű része. Az egészről szeretnék majd később bővebben is értekezni, most csak a központi figuráról írnék néhány szót. Az alkotás talán legérdekesebb részlete az uralkodó jobb keze. Gyerekkoromban én is azt hittem, hogy a kifordított kéz csak egy elhibázott restauráció műve, sokan pedig azt is tudni vélik, hogy eredetileg jogart tartott, aminek hiányzik a feje. Valójában azonban szó sincs ilyesmiről. Az alak tulajdonképpen a gótikus bordaívből tör ki egy darabot, szimbolizálva a középkorból a reneszánszba való "energikus" átlépést.
Rolf Singer