Nemrégiben egy ázsiai mandarinréce talált otthonra öreg városunkban, a Csónakázó-tónál. A különc jövevény nem sokáig maradt magányos - egy tőkés réce tojóban talált társra.

A mandarinréce alapvetően erdei állat. Általában tavak menti bokrokban bújik meg egészen sötétedésig, ugyanis nagyon félénk teremtés. Délkelet-Ázsiából származik, de az 1700-as évek közepén már Európában is megjelent mint díszmadár rendkívül szép formája és tollazata okán (húsa nem túl ízletes). Elkóborolt, félvad példányaik néha hazánkban is megjelennek.

A karmazsinvörös csőrű gácsérok tarkójukon bozontos bóbitát, szárnyukon igen jellegzetes, mandarinszínű tollvitorlát viselnek. Sokszínű nászruhájukat május második felében vedlik le, de már augusztusban újra felöltik. Tojóik korántsem ennyire feltűnőek: tollazatuk szürkésbarna, csőrük tompa végződésű.

A mandarinkacsa már az időszámításunk előtt is nagy tiszteletnek örvendett Ázsiában. Kínában a boldogság és a házastársi hűség jelképe, mert úgy tudják, hogy életük végéig együtt maradnak, és fiókáikat is együtt nevelik.

Csodás pillanat: a hím nász idején felborzolja bóbitáját. E példányt szerencsére nem nagyon zavarja az emberek közelsége.

A "fehérvári mandarin" mindenhová követi vadkacsakedvesét, szinte elválaszthatatlan e furcsa pár.

Forrásaim:

• Colin Harrison - Alan Greensmith: A világ madarai
• Wikipédia
  

Rolf Singer

Székesfehérvár legrégibb köztéri szobrát, azaz a "búzapiaci" Mária-oszlopot - a régi német nyelvű felirat alapján ( melyet a belvárosi plébánia püspöklátogatási jegyzőkönyve őrzött meg) - 1700. december 8-án állíttatta egy bizonyos Vienboth Vincenc. Hogy kicsoda-micsoda volt az alapító, nem tudni, és az alkotóról is csak sejtésünk lehet...

A legvalószínűbb, hogy egy Michael Kuglmann nevű kőszobrász munkája a - Szarka Géza szavaival élve - "mozgalmas, szinte égbe készülő" Mária-alak (a szintén ekkortájt faragott felsővárosi Nepomuki Szent János-szoborral egyetemben). A hagyomány szerint eredetileg Szent Mihály temploma helyén, (I.) János király kriptája felett állt. Tudniillik, miután török kézre került a város, II. Szulejmán egy megbízottja kidobatta Szapolyai tetemét a Nagyboldogasszony-bazilikából mondván a szultán vazallusaként nem méltó rá, hogy a nagy királyok mellett nyugodjék, a városbíró pedig az említett imaházban temettette újra a maradványokat (az eseményről három neves történetíró is megemlékezett - míg a Fejér vármegyei Károly János úgy tudta, mindez az úr 1543. esztendejében esett meg, Bél Mátyás és Bethlen Farkas szerint 1544-ben történt). Hogy a középkori templom pontosan hol állt egykoron, nem tudni - csak annyi biztos, hogy az egykori Nova Civitas nevű nyugati külváros területén kell keresni. Fitz Jenő a György Oszkár tér sarkára, Siklósi Gyula viszont a Rác utca környékére lokalizálta az 1601 után nyomtalanul eltűnt épületet (egy az említett évből ránk maradt német tollrajzon még szerepel, de későbbi rajzokon, metszeteken, térképeken már nem).

1831-ben kolera tombolt a városban, aminek következtében 1088 fehérvári vesztette életét. Néhány évvel később a járvány túlélői hálából renováltatták a provinciális kis barokk Mária-szobrot, mely ekkor kapta mai is látható empire stílusú talapzatát az új szöveggel. Egyes források szerint ekkor nem csak a posztamenst faragták újra (noha ennek ellentmond a figura tipikusan barokk jellege), az viszont egészen biztos, hogy a megújult emlékőrzőt Farkas Imre plébános (későbbi megyés püspök) szentelte fel 1835. augusztus 15-én - erről ő maga írt memoárjában.

A múlt században az útépítések miatt többször is költöztették, a 8-as számú főút mindkét oldalán felállították. Az időjárás és a vásári forgalom által sokat szenvedett plasztikát 1978-ban Bruzsa György restaurálta, majd - annak rendje szerint - még egyszer újraavatták. 1991-ben a Palotai út rendezésekor felmerült egy olyan terv, hogy átteszik a Szabadságharcos út végére. A szobor ekkor Kocsis Balázs műhelyébe került felújításra. A szobrászművész ezután készített egy másolatot is - 1993 óta ez látható a Piac téren, míg az eredeti alkotást a Városházán helyezték el. A replika legutóbb a tavalyi nyár végén szépült meg.

Forrásaim:

• Dr. Lauschmann Gyula: Székesfehérvár feliratos kövei
• Magony Imre: Székesfehérvár szobrai
• Entz Géza Antal: Magyarország műemlékei - Székesfehérvár
• Fitz Jenő: Székesfehérvár (Panoráma - Magyar városok sorozat)
• Szarka Géza: A székesfehérvári Belvárosi Plébánia története
• Kovács Péter: A barokk Székesfehérvárott
• Csutiné Schleer Erzsébet - Dr. Siklósi Gyula: Kulturális Örökségvédelmi Hatástanulmány - Székesfehérvár, 2010 - Palotaváros
• Csutiné Schleer Erzsébet: Örökségvédelmi Hatástanulmány - Székesfehérvár, 2021 - Palotaváros
• Kovács Olivér - Buzás Gergely: Szapolyai János, az elveszett király (archeologia.hu)

Rolf Singer

December 17-én domborműves emléktáblát kapott a Romkertben Magyarország egyik legellentmondásosabb megítélésű uralkodója, II. András - aki egyesek szerint gyenge kezű, tékozló király volt, míg mások szerint az Árpád-ház legnagyobb hatású reformere - természetesen az általa kiadott Aranybulla 800 éves évfordulója apropójából. Alkotója, Nagy Benedek - úgy vélem - a budapesti Hősök terén található Senyei Károly-féle ábrázolást vette alapul a király alakjának megformázásakor. A koronás fő mellett a következő mondat olvasható: "II. András apostoli király által 1222-ben Székesfehérváron kiadott Aranybulla a magyar alkotmányos jogrend alapja". Azt azért meg kell jegyezni, hogy bár a hagyomány azt mondja, Fehérváron - méghozzá a Csúcsos-hegyen (Noé hegyén) - hirdették ki a híres kiváltságlevelet, valójában semmiféle hiteles dokumentum nem támasztja alá, hogy a kibocsátás, aláírás, deklaráció e városban s ünnepélyes keretek között zajlott volna. A szöveg felett - a távolban - Margat várának körvonalai rajzolódnak ki.

András apjától, III. Bélától örökölte meg az általa megfogadott, de meg nem valósított keresztes hadjárat tervét. (Érdekességként érdemes megemlíteni, hogy Endre anyai nagyapja, Châtilloni Rajnáld antiochiai fejedelem az 1187-es hattíni csatában lelte halálát - e vereség lényegében egyenes úton vonta maga után Jeruzsálem muszlim kézre kerülését.) A kisebbik fiú azonban nem nagyon akaródzott teljesíteni a rárótt kötelességet, az erre a célra reáhagyott vagyont is elherdálta (miközben folyamatosan bátyjával, Imrével viaskodott a hatalomért). Végül már mint király - uralkodásának tizenharmadik évében - indult el a Szentföldre (hogy fedezni tudja a költségeket 140 ezüstmárkáért pénzé tette Gizella királyné drágakövekkel díszített aranykoronáját, amelyet a veszprémi székesegyháztól vett kölcsön). Egyes történészek szerint Endre hadjárata inkább volt afféle "turistaút", pedig a középkori források sikeres katonai akcióként emlékeznek meg róla. Tény, hogy a király rengeteg pénzt elszórt különféle szent ereklyék (mint például Szent István első vértanú koponyája, Boldog Tamás apostol jobb keze, valamint egy a hat kancsó közül, melyekben Krisztus a vizet borrá változtatta) megvásárlására, és az is igaz, hogy viszonylag ritkán bocsátkozott harcba seregével. De azt is meg kell említeni, hogy bizonyára elkeserítően hatott rá a hadjárat rossz szervezése és a keresztes hadak csekély létszáma, illetve hogy a templomosok nem fogadták meg taktikai tanácsait, a Tábor-hegyen emelt muszlim vár ostroma előtt sem, ami aztán - András igazát bizonyítva - kurdarcos véget ért.  Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy 1218 novemberében Bajszán közelében megfutamodásra késztette a babilóniai szultán seregét, és ahelyett, hogy felkoncoltatta volna a védtelenül maradt népet - ahogy más keresztesek tették a múltban -, kegyelmet gyakorolt, amiért igen elismerően nyilatkoztak róla a korabeli muszlim krónikások. Jeruzsálembe azonban nem jutott el, még jóval a hadjárat befejezte előtt hazaindult seregével megbetegedése okán. Útközben meglátogatta a lovagrendek nagy várait, többek között a Szentföld legnagyobb lovagvárát, a margati erődöt, és busás évjáradékot - évi 23 kilogramm ezüstpénzt - adományozott a partszakaszt védő johannitáknak, akik igen jó kapcsolatot ápoltak a magyar királyi udvarral (egyébként András nagyanyja, Eufrozina királyné Fehérvártól nem messze adományozott földet az Ispotályos Rend lovagjai számára – erről kapta nevét Sárkeresztes települése).

Forrásaim:

• Bácskai Gergely: II. András király emléktáblájának avatásával zárult az Aranybulla Emlékév (szekesfehervar.hu)
• Vitéz Miklós: II. András és IV. Béla (Magyar királyok és uralkodók c. sorozat)
• Magyar Kurír
• tortenelmirejtelyek.hupont.hu
• Dr. Balogh Tamás: Király a Szentföldön, II. András és a jeruzsálemi királyi cím
• hungarikum.hu
• Wikipédia

A cím Werbőczy István Hármaskönyvéből vett idézet.

Rolf Singer