A grandiózus Szentháromság-emlékek általában a városok régi tereit, parkjait, sétálóutcáit ékesítik, esetleg templomkertek vagy kastélyparkok díszei, nem úgy a szentlászlópusztai képviselőjük, mely két település között, egy szántóföld sarkán áll. Arra, hogy mégis mit keres a "semmi közepén", egy legenda ad magyarázatot, az állíttatók és az alkotó kilétét viszont sűrű homály fedi.
A Szentháromság-oszlop a Mária-oszlophoz hasonlóan a barokk kor jellegzetesen közép-európai műfaja volt. Többségüket fogadalomból emelték a városokon végig söprő nagy járványok után - ezeket pestisoszlopoknak is nevezik. Ami a Szentháromság ábrázolását illeti két típust különböztetünk meg. Míg a Gnadenstuhl, azaz a kegyelem trónusa ábrázolásokon az Atyaisten a kereszten tartja a halott Krisztust, a másik típus egy felhőtrónuson, egymás mellett ülve jeleníti meg az Atyát és a Fiút (a Szentlelket természetes mindig egy galamb jelképezi). Az utóbbi ábrázolásmód igen jeles példája a szentlászlópusztai emlék, mely Martonvásár és Ráckeresztúr határában található, a két települést összekötő országút nyugati oldalán, attól mintegy 200 méterre. A szántóföldön tornyosuló, mintegy 6 méter magas emlékmű különlegessége a volutás, ívelt törzsű piedesztál középső szakaszát díszítő Szent László-dombormű - a lenyűgöző alkotás voltaképp minden értelemben véve egyedülálló.
Martonvásár egykori határosát először egy 1407-ben kelt oklevél említi mint "Zenthlászlo". Később, a török időkben a Budát és Fehérvárt összekötő hadiút közelsége révén folyamatos harcoknak volt kitéve a terület. A legenda szerint mikor már kardforgatók híján volt a lakosság, és a törökök megtámadták a falut, az emberek többsége a főtéren álló templomban lelt menedéket. De ezzel megpecsételték saját sorsukat: az ellenség rájuk gyújtotta az épületet. Csupán azon kevesek maradtak életben, akiknek a közeli mocsarasban sikerült elrejtőzniük. A falu szinte teljesen elpusztult, egyedül az imaház előtt állított Mária-oszlop menekült meg. Teltek-múltak az évek, évtizedek, és a műalkotásból már csak egy oszlopcsonk maradt, ezért a túlélők leszármazottai úgy döntöttek, új emléket emelnek a romok helyén.
"Szent-Lászlónak mikor még falu volt, temploma is létezett, helyén 1770 körül egy ékes szobrot emelt valaki szent László tiszteletére" - írta Károly János fehérvári kanonok Fejér vármegye története című munkájában. Sajnos az oszlopon az állítás évszámán (1779) kívül más felirat már nem olvasható. Látható azonban egy az oldalába karcolt templomábrázolás, mely alátámasztani látszik Károly János állítását. De vajon ki az a "valaki" - a rejtélyes állíttató? E kérdést illetően a posztamentum címerei lehetnek segítségünkre. A koronás címeregyüttes - mely vélhetően egy úgynevezett házassági címer - baloldali jelvénye minden bizonnyal a Horányi család címere, melyről a következőképp írt Nagy Iván genealógus, heraldikus, történész Magyarország családai című művében: "négy részre osztott paizs, melyen jobbról balra rézsútosan vörös csíkolat, és azon három arany csillag látszik; – az első és negyedik osztály arany színű; a harmadik és negyedik osztály kék udvarban ágaskodó fehér egyszarvút mutat. A paizs fölötti sisak koronájából magyar vitéz nyúlik föl, fején kalpag, derekán öv; jobb kezében kivont kardjai hegyén levágott törökfej van." Mindebből persze már kevés látszik, de a címer szerkezeti felépítése minden kétséget kizáróan stimmel. A másik címer pedig - a Liber armorum Hungariae alapján - a (csáford-jobaházi) Bolla család jelvényével azonosítható - Nagy Iván szavaival élve: "a paizs udvarán fészkén ülő, s fiait vérével élelmező pellikán. A paizs fölötti sisak koronáján galamb ül, csőrében zöld gallyat tartva". Ám ha minden igaz, a két nemesi család között semmiféle rokoni kapcsolat nem állt fenn, viszont érdekességként meg kell említeni, hogy mindkét család híres szülötte, az irodalom-, illetve tudománytörténész Horányi Elek (1736-1809) és a történész Bolla Márton (1751-1831) is piarista szerzetes volt.
Egy a Fejér Megyei Hírlapban 2018 tavaszán megjelent cikkben a már említett irodalmár édesapját, Horányi Gábort nevezik meg állíttatóként. Róla annyit tudni, hogy 1747–től 1757-ig a szomszédos Pest-Pilis-Solt megye alispánja volt, majd királyi tanácsosként működött. A szerző szerint Horányi "Sajnovics Katalinnak" emeltette a szobrot, "aki az akkor már Szentlászló pusztának nevezett birtok tulajdonosa volt". Sajnovics Katalin 1774-ben második menyegzője első éjszakáján halt meg. A cikkíró azt feltételezte, hogy a talapzat jobboldali címere Sajnovics férjének családjáé. Nos, az asszony második férje Schwaiger (v. Swaiger) József volt, de róla tulajdonképpen semmit sem tudni. Viszont Nagy Iván leírása alapján a "labancérzelmű" Sajnovicsok címere ("a paizs udvarában, valamint a paizs fölötti sisak koronáján is olajágat tartó galamb") mutat némi hasonlóságot a Szentháromság-oszlop rejtélyes címerével. A tragikus sorsú asszony unokaöccse, Sajnovics (II.) Mátyás Fejér vármegye főszolgabírája volt, és ismeretes, hogy egy Horányi-lányt vett feleségül. A híres genealógus pecsétlenyomat után adta meg a Sajnovics-címer leírását - mivel a famíliát felemelő I. Mátyás 1687-ben kapott nemeslevelének nyoma veszett - és nem elképzelhetetlen, hogy rosszul értelmezte azt. Nem ez lenne az egyetlen tévedése, ugyanis 1782-t jelölte meg II. Mátyás halálának dátumaként, holott a koporsófelirata szerint 1780. december 31-én hunyt el - viszont annyi biztos, hogy a szentlászlópusztai emlék felszentelésének évében még életben volt.
Még nagyobb rejtély a művész személye. A Sajnovics birtok központja a Martonvásártól északnyugatra fekvő Tordas volt. A falu II. Mátyás birtokossága alatt élte fénykorát. Az uraság amellett, hogy kibővítette a családi kastélyt, templomot is emeltetett mellé. Az 1759-ben felszentelt imaház harangját történetesen az após, Horányi Gábor adományozta, de az épület előtt álló Szent Anna-szobor talapzatán is a Horányi-címer szerepel. Sajnos ezen mű alkotójának kilétét is homály fedi, pedig nem elképzelhetetlen, hogy ugyanarról a mesterről van szó, aki a Szentháromság-oszlopot készítette, bár az utóbbi húsz évvel későbbi. Más kapaszkodónk sajnos nincs. A korszak legismertebb Fejér megyei kőfaragója a fehérvári Püspöki palota díszeit készítő Andreas Fligl volt, aki mellesleg Mohán gyönyörű temetőkeresztet, Tamásiban pedig míves Mária-oszlopot faragott. Valamint szóba jöhet még a pozsonyi születésű, később Fehérváron letelepedett Johann Paul Huber is, aki 1774-ben a későbbi Szent István-székesegyház mészkőszobrain dolgozott. De csak találgatni tudunk - az igazságra valószínűleg már sosem derül fény.
Forrásaim:
- Magyar Katolikus Lexikon
- sulinet.hu
- műemlékem.hu
- Károly János: Fejér vármegye története
- Nagy Zoltán Péter: Történelmünk magányos tanúja a szentlászlói oszlop (feol.hu)
- Nagy Iván: Magyarország családai
- Magyarország címeres könyve (Liber armorum Hungariae, szerkesztette: Alapi Gyula)
- Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai
- Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái
- Martonvásár (Száz magyar falu könyvesháza)
- Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon - Fejér megye kastélyai és kúriái
- Tordas Értékmegőrző, Kulturális Egyesület honlapja
- Schoen Arnold: Székesfehérvár 18. századbeli kő- és képfaragói (Székesfehérvári Szemle, 1931. június hó, 6. szám)
- Magony Imre: Székesfehérvár szobrai
Illetve köszönettel tartozom Zsigray Zsoltnak és Váczi Márknak.
Rolf Singer
