Iszkaszentgyörgy egy a Székesfehérvári járáshoz tartozó, kevesebb mint kétezer lakost számláló község, amely igencsak közel áll a szívemhez is, nemcsak a városhoz, melytől cirka tíz kilométerre található. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem itt, vagyis pontosabban a közeli Kisiszkán. Persze a faluban is sokat jártam erre-arra, főleg biciklivel, és tudom, hogy több érdekes dolog is van itt, amiről bizony érdemes lenne írni. Mikor Első mohikán a szerb temetőről szóló bejegyzésnél írt az általam még addig nem ismert, erdővel benőtt temetőről, nagyon kíváncsi lettem, és nem sokkal később fel is kerestem a helyet, ahol természetesen fényképeket is készítettem. Oda és visszafelé is a kastély parkja mellett tekertem el, és a temetőlátogatás után benéztem a kastélykertbe is... Végül a friss élmények hatására úgy döntöttem, hogy készítek egy posztsorozatot Iszka érdekességeiről, melynek a mostani, legelső részében a már említett régi sírokat fogom megmutatni.

A község temetője a településtől északnyugatra, külterületen található. Én Kisiszkáról vágtam neki az útnak kerékpárral. A József Attila utcán, a kastélypark mentén tekertem, és a Rákóczi Ferenc utca kereszteződésénél balra fordultam. Onnan már tényleg nem lehet eltéveszteni, csak menni kell előre.  Már az útról is látszik egy-két sír, mikor az ember nagyjából négyszáz méter után egy leágazáshoz ér. Elsőre egy teljesen átlagos falusi sírkertnek tűnik. Bár nincs elkerítve és most munkálatok is folynak ott, viszonylag rendezettnek mondható. Legalábbis az eleje...

Az ember azt hihetné, hogy hátulról az erdő határolja a temetőt, azonban ha bemerészkedünk a rengetegbe, ott is sírokat találunk, aránylag elszórtan régi, már gondozatlan, magányos sírköveket. Olyan emberek nyugszanak itt, akiknek már a hozzátartozói sem élnek, s nincs, aki emlékezzen rájuk. A falu lakói anno itt kezdtek el temetkezni, azonban az idő múltával az itteni sírok többségét elfeledték, és aztán bekebelezte őket az erdő.

A fák között vannak több, mint száz éves sírok, de olyat is találtam, ahová legutóbb a nyolcvanas években temetkeztek. Néhányon találni virágokat és mécseseket is, szóval nem mindegyikről feledkeztek meg teljesen. Némelyik sírkövet azonban még megközelíteni is nagyon nehéz, annyira körbenőtte a növényzet. Sajnos a sírkövek feliratai már nehezen olvashatók, de az egyik szövege szerint a fák között nyugszik egy uradalmi kertész is, aki 1912-ben halt meg.

Igen különös atmoszférája van az egész helynek, nappal nyugodt és békés, sötétben viszont hátborzongató lehet. Mindenképpen érdemes ellátogatnia ide annak, aki szereti a temetőket. De talán a képek most többet mondanak a szavaknál...

Rolf Singer