Amikor először látogattam el a homoksori református temetőbe, semmi sem látszott a Bóné-kripta obeliszkjéből. Nemrég újfent arra jártam, és örömmel konstatáltam, hogy végre kiszabadították e több mint százhúsz éves síremléket a túlburjánzó növényzet fogságából. Az újfent teljes valójában látható, nagyszerű sírboltot Bóné Géza készíttette.
Fülpösi (később fülpösi és gárdonyi) Bóné Géza 1840-ben született egy igen régi magyar nemesi család sarjaként. Az elemi iskolát és a gimnáziumot is Székesfehérváron végezte, majd Budapesten tanult tovább. A fővárosi jogi tanulmányai végeztével visszatért Fejér vármegyébe, hol előbb megyei al-, majd főjegyző lett, 1879-től pedig az alispáni posztot töltötte be, mígnem pártfogója, Szőgyény-Marich László főispán közbenjárásának köszönhetően 1885. március 7-én Ferenc József király a pénzügyi közigazgatási bíróság ítélőbírájává nevezte ki. Mindemellett ismeretes, hogy az 1870-80-as években a Vörösmarty irodalmi és társaskör titkáraként működött, valamint hogy 1880-ban császári és királyi kamarás, 1882-ben pedig a Dunántúli Református Egyházkerület mezőföldi egyházmegyéjének gondnoka lett - ez utóbbi tisztségeket haláláig viselte. Még főjegyzőként 1878-ban a "közügyek előmozdítása körül tett jeles szolgálatai elismeréséül" megkapta a Ferenc József rend lovagkeresztjét, később bíróként pedig - Vilmos német császárnak köszönhetően - a Johannita rend díszlovagja lett.
Ami a magánéletét illeti: 36 évesen házasságot kötött literáti Foghtüy Vilma (1852-1932) előkelő és vagyonos alföldi családból származott úrhölggyel. 1877-ben megszületett lányuk, Anna, majd két évvel később fiuk, Rudolf. Mindketten a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói voltak - a művészet iránti fogékonyságot apjuktól örökölték, ki szabadidejében fafaragással foglalkozott (két általa díszített historizáló bútordarab is megtalálható a Szent István Király Múzeum gyűjteményében). Érdekesség még, hogy Bóné Géza 1883 februárjában részt vett azon az igencsak szűk körű és megismételhetetlen pezsgős ebéden a Püspöki palotában, melyet Pauer János megyéspüspök az éppen Fehérvárra látogató Liszt Ferenc tiszteletére adott.
Élete alkonyán, 1897-ben tekintélyes családi sírboltot építtetett a fehérvári református temetőben, melybe édesapja, Bóné István, és katolikus édesanyja, Pap Mária porrészeit is átszállíttatta. 1902. november 8-án aztán - Haypál Benő szavaival élve - "az erőt és életet, mely (...) oly drága volt, megkívánta, összetörte, magával ragadta a félelmek királya". A gyászbeszédet tartó református lelkész a következőképp jellemezte a 10-i búcsúztatáson: "Talán nem ragyogott az egész országra kiható fénnyel, de hűen világolt abban a körben, amelybe a gondviselő jóság munkásul vagy vezérül állította. (...) Tekintete szigorúnak, orcája nyomán lelke hidegnek látszott. A hegyeknek, melyeknek bensejét tűz hevíti, ormai zordak, hidegek. A szigorúnak tetsző arc, a szigorúnak látszó tekintet sokszor a szeretet, a jóindulat tüzétől hevülő, a szépért és nemesért lelkesedő, az igazért küzdeni képes lelket rejti. Bóné Géza valóban fennkölt s törekvésében ideálokra néző lelket hordozott (...) Ma, amikor az élet szédítő rohanásában minden eszközt, a földi lét harcaiban minden fegyvert megengedettnek tartanak az emberek, csak célhoz juthassanak; ma, amikor a hízelgést szeretetnek, a kíméletlenséget igazságnak, a nyerseséget őszinteségnek nevezi a közfelfogás; amikor némelyek nagysága mások gyarlóságán épül fel; ma, amikor a szigorú erkölcsi felfogást elnyeli a társadalmi alkalmazkodás és az emberek megelégesznek olyan tisztességgel, ami csak látszat, ami az evangéliumi erkölcs ítéletében számba sem jő s a becsület csak társadalmi dísz az emberen; ma, amikor csak az emberekre néz, csak az emberek Ítéletére tekint az ember: valóban és méltán kimagaslik, aki élete értékét lelke öntudatával méri, aki amaz erkölcsi értelemben absolut kincset: a jó hírnevet aranynál, ezüstnél többre tartja, a világ előtt való kedvességnél többre becsüli. Bóné Gézának szándéka, cselekedete, lelke, egész élete becsületes volt; úgy járt közöttünk, mintha valami rég letűnt, jobb kornak typusa elevenült volna meg benne, oly koré, amikor az emberek még kezükkel szívüket adták, szavukkal gondolataikat és érzelmeiket, cselekedetükkel akaratukat fejezték ki". A Dunántúli Protestáns Lapban megjelent nekrológja szerint "bölcs (...), szelíd, de az igazságot nem takargató", illetve "barátságos, de nem pajtáskodó, szívélyesen beszédes" ember volt. Vele nyugszik még - többek között - hitvese, és a már szintén említett fia, Bóné Rudolf (megh. 1937) mérnök, festőművész, hadirokkant huszárkapitány.
A vörösmárványból készült sírkövet a család igen mívesen faragott címere díszíti: a pajzson kiterjesztett szárnyú pelikán látható fészkében ülve, ahogy csőrével felhasítja saját mellét és innen csörgedező vérével táplálja fiókáit; felette csőrsisak királyi koronával, melyben ugyancsak fiókáit saját vérével tápláló gödény fészkel. A mészkő obeliszken viszont csupán a címer egyszerűsített verziója szerepel, ez esetben az áldozatkészség és az önfeláldozás szimbóluma csak a pajzson jelenik meg.
Forrásaim:
- Dunántúli Protestáns Lap, 13. évfolyam, 1902. (Bóné Géza nekrológja)
- Stipta István: A pénzügyi közigazgatási bíróság archontológiája
- Erdős Ferenc: Fejér vármegye alispánjainak éves jelentései 1872-1890 - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 24. (Székesfehérvár, 1998)
- Székesfehérvári Szemle 6. évfolyam, 1936. (Szerkesztette: Marosi Arnold és Dormuth Árpád)
- Kempelen Béla: Magyar nemes családok, 2. kötet
- mke.hu
- Gábor Gina: Az alispán komódja (feol.hu)
- Végh Ákos László: Pauer János püspök portréja
- biralat.hu
- bonecsalad.hupont.hu
Rolf Singer
