Az Öreghegyi Rádióállomást 1942-ben helyezték üzembe. Különlegessége, hogy a régi üzemi épületet úgy építették meg, hogy az elhagyott kőbánya szabadtéri fejtéséhez vezető, kőbe vágott utat kiszélesítették és kimélyítették - maga az épület a kitermelt kövekből épült és a teteje az eredeti tereppel van egy szintben.
A kép hátterében a 31 és fél méter magas öreghegyi víztorony látható.
A meglehetősen bizarr szobor "a minden bajból is feltörő magyar testet ábrázolja", alkotója az 1956-os forradalom leverése után távozó, később Japánban élt Wagner Nándor. A gipszbe öntött műalkotás majd' ötven évig porosodott a város múzeumának raktárában - a Nagy Benedek által öntött bronz verziót csak Wagner halála után, 1999-ben helyezték el a Jávor Ottó téren, Makk István építész közreműködésével. A kép hátterében az 1932-ben felszentelt evangélikus templom 43 méter magas tornya látható - az épületet Sándy Gyula tervezte.
A szobrot édesapámék fedezték fel a Béla úti köztemető keleti részén. A bronzalak, mely vélhetően a város legfiatalabb sírszobra, egy - egyelőre még - felirat nélküli gránit sírkövön található.
A körülbelül 60 cm magas alkotás egy szarvaskoponyán megpihent, gyászoló angyalt ábrázol pohárral, illetve könyvvel, utóbbi alatt pedig egy sztetoszkóp is látható. A szárnyas figura fejpántján egy latin szöveg olvasható: "HOMO PROPONIT, DEUS DISPONIT" (azaz "ember tervez, Isten végez").
Első látásra Nagy Benedek munkáira emlékeztetett, de a szignó elárulta, hogy valójában a híres móri szobrászművész ugyancsak elismert lánya, Nagy Edit készítette ezt a gyönyörű szép síremléket.
Az 1800 és 1807 között, Fridl Károly rajzmester tervei szerint felépült Szent Sebestyén-templom eredeti Szent Sebestyén-szobra megsemmisült a II. világháborúban. A "pestis-szent" jelenlegi alakja 1978. május 15-én került az oromzatra, a 80 méter magas tornyok közé, alkotója: Braun János.
Még tavaly írtam a Széchenyi úti alagút "vizes" dekorációjáról, mely nekem személy szerint nagyon tetszett, és reménykedtem is abban, hogy egyszer majd az út másik oldalának gyalogos aluljáróját is kifestik - ez a közelmúltban végre meg is történt.
Óceán helyett sivatag: az új falfestményen dromedárok, tevék, beduinok, skorpiók, gazellák és hiénák szerepelnek pálmafák és kaktuszok között a sivatagi tájban. És vannak itt még oázisok, különféle építmények, piramisok és még szfinxek is. De inkább beszéljenek helyettem a képek...
Rolf Singer
A mosolyra fakasztó graffitit a húgom találta a Munkácsy Mihály utcában, a képért köszönet neki!
Nemrég egy barátom azzal keresett meg, hogy a Toronysor bordó színű panelházának egyik lépcsőházába bekukkantva a postaládákkal szemben egy falfestményt vélt látni. Mint később kiderült, a tízemeletes ház mindkét lépcsőháza rejt egy-egy festményt, melyek az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából készültek. De mégis mit keresnek ilyesféle műalkotások egy panelben?
Az első festmény "öreg pergamenjének" közepén két angyalalak lebeg: az egyik egy kardot és a Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Erdély és Fiume címerét egyesítő, úgynevezett középcímer pajzsát tartja, mely fölé, azt kiegészítve a másik figura a Szent Koronát emeli - e kompozíciót két oldalról a Himnusz utolsó versszaka keretezi. Felül és kétoldalt középen a magyar uralkodóházak, uralkodók címerei kaptak helyet: az Árpádok, az Anjouk, Anjou Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, a Hunyadiak, a Jagellók, a Szapolyaiak, illetve a Habsburgok címere. Az alsó sarkokban történelmünk igen jelentős eseményei jelennek meg: baloldalt a nándorfehérvári győzelem allegóriája, a jobboldalon pedig az 1222-ben Fehérváron kiadott Aranybulla kettős szimbóluma látható.
A második festmény középpontjában a megváltó Jézus nevének rövidítése (IHS) szerepel, a hátterében egy fénysugarakkal övezett kereszttel, mely felett a stilizált Szent Korona lebeg. Itt is olvasható egy Himnusz-részlet, történetesen a második strófa. A bal felső sarokban az Árpád-sávos címer, melynek arany oroszlánjai a honfoglaló magyarok 108 nemzetségének hét vezérét jelképezik, a jobb felső sarokban pedig Fehérvár címere látható - érdekesség, hogy a nyitott várkapuban egy angyali alak jelenik meg. Alul a baloldalon Szent István ül trónján egy a fehérvári bazilika alaprajzát bemutató építész társaságában, a jobboldalra pedig az államalapító aláírását festették.
Az eredetileg Dr. Münnich Ferencről elnevezett, ma már Tóvárosi lakónegyed tízemeletes panelházai a hetvenes években épültek. A "tornyok" közül kettő már jóval a panelprogram előtt is színezett volt: így különböztették meg azokat az épületeket, melyek önkormányzati bérházként működtek. Az 1000. év jubileumára (a felirat szerint egészen pontosan 2000 júniusában) készült falfestmények a 9-10. számú házban találhatók, az alkotói szignó pedig a következő: Franciscus Andreas Simony de Barbács. Egyértelmű volt, hogy egy művésznévről van szó, de én magam nem tudtam beazonosítani az alkotót. Viszont a 10-es lépcsőház festményén a szignó felett több név is olvasható - vagyis olvasható lenne, ha nem rongálták volna meg a képet. Nehéz volt ugyan, de sikerült kisilabizálnom egy-két nevet, és sikerült is felvenni a kapcsolatot az egyik megnevezett személy ott lakó fiával, aki értékes információkkal szolgált. Tőle tudtam meg, hogy az alkotásokat az azóta már elhunyt, anno leginkább Borbácsy Simon művésznéven alkotó Simon András készítette. A festőművész a Toronysor 10. szám alatt lakott, a köszönetnyilvánítás pedig az épület fenntartásában közreműködő lakók neveit tartalmazta. Ugyanezeket később egy másik lakó is megerősítette, de sajnos többet nem sikerült megtudnom.
Rolf Singer
Vasvári Pál utca
Az iszkaszentgyörgyi Amadé-Bajzáth-Pappenheim-kastély négypilléres kertkapuját száztíz éves, címerpajzsokat tartó sas-szobrok díszítik - már ami megmaradt belőlük. Hogy mi lett a kőmadarak fejével, már gyerekkoromban is erősen foglalkoztatott, ezért is döntöttem nemrég úgy, hogy végre megpróbálok alaposan utánajárni a rejtélynek.
Az iszkaszentgyörgyi kastély és a hozzá tartozó birtok 1870-ben, egy házasság révén került Pappenheim kézbe - Bajzáth György halála után lánya, Valéria örökölte a birtokot, ő pedig történetesen gróf Pappenheim Sándorhoz ment feleségül. Fiuk, Szigfrid 1904 és 1909 között jelentősen kibővítette a kastélyt nyugati irányban - e munkálatok költségeit feleségének, Károlyi Erzsébetnek a hozománya fedezte. Az új, neobarokk stílben készült szárnyakat a századforduló müncheni későeklektikájának legjelentősebb építésze, Gabriel von Seidl tervezte, a szobormunkákat pedig - az Iszkaszentgyörgy története c. könyv (szerzők: Németh Gyula és Gombosné Kis Edit) szerint - egy bizonyos "Vögerl szobrász" végezte. Nos, Vögerl Ignác szobrászművész 1895-ben elhunyt, ám testvére, Vögerl Alajos még élt az iszkaszentgyörgyi építkezések időszakában - neki ugyan sem a születési, sem a halálozási időpontja nem ismert, az viszont tény, hogy részt vett Kossuth Lajos mauzóleumának elkészítésében 1903 és 1909 között. Ráadásul Déry Attila Ybl-díjas építészmérnök és egyetemi tanár Budapest eklektikus épületszobrászata című művében kifejezetten neobarokk ízlésű dekoratőr szobrász-kőfaragóként és emellett a műkő specialistájaként jellemzi Vögerl Alajost.
Az épületbővítés mellett átalakították a kastélyhoz tartozó parkot. A grófi házaspár Angliában ismerkedett meg a Nyugat-Európában akkor egyre divatosabbá váló "formal garden"-ekkel, és elhatározták, hogy a saját birtokukon egy úgynevezett francia kertet alakítanak ki. A Schusstig uradalmi főkertész által tervezett, új, teraszos kialakítású és geometrikus elrendezésű kert egyedülálló volt Magyarországon, fénykorában különféle kerti építmények (például diadalív, medence) és a müncheni Adolf von Hildebrand klasszicizáló szobrai díszítették.
Ekkor épült a négypilléres, úgynevezett francia porta is, melynek belső oszlopaira - hogy onnan hirdessék a külvilág felé a nemzetség hírét - címerpajzsokat tartó sas-figurák kerültek: baloldalon a Pappenheimek kiscímere (pajzs négybe osztva, az egyik átlós részben keresztbe tett kardok, a másikban "vas sapkák"), jobboldalon pedig a Károlyi családé (egy szívet evő karvaly, körülötte koronás uroborosz vagyis saját farkába harapó sárkány) látható. Minden bizonnyal e szobrokat is Vögerl Alajos kőfaragómester készítette.
Pappenheim Szigfrid és Károlyi Erzsébet szerették egymást, nem érdekből esküdtek. A szerelmesek a kezdetekben nem is voltak egyszerű helyzetben, mivel a Károlyi családot irányító, „vaskezű” nagymama hallani sem akart a házasságról annak ellenére, hogy az ifjú kérő az egyik legősibb bajor főnemesi família sarja volt. Szigfrid azonban kitartó volt, Erzsébet pedig hűséges, és végül a nagymama szíve is meglágyult. A gróf a kezdetektől fogva egyenrangú félként tekintett hitvesére - e tiszteletnek és szerelemnek a jelképe eme kertkapu, melyen mindkét fél családi címere helyet kapott.
A szobrok 2008 februárjában.
Sajnos az idő foga alaposan megrágta a szobrokat - mindkettőnek hiányzik a feje, a jobboldalinak pedig az egyik szárnya is. Emlékeim szerint már gyerekkoromban is - mikor néhai nagyapámmal olykor a kastély felé kerékpároztunk - ilyen állapotban voltak. De vajon mikor sérültek meg a szobrok? A Kovács Zsanett és Dobos Anna szerkesztette Iszkaszentgyörgy természeti és kultúrtörténeti tájértékei című 2011-es tanulmányban a következőt írják: "Sajnos az utóbbi időben a sasok feje és szárnyai a természeti hatások miatt letöredeztek és eltűntek". Azonban nemrégiben levélváltásba kezdtem Reichardt Balázzsal, kinek dédnagyapja, Mayer István (1896-1931) a gróf első inasa volt. Az egyik levelében elmesélte, hogy édesanyja gyerekként az egyik sas nyakában ült - ez az ötvenes évek második felében történt, és már ekkor is hiányoztak a fejek, ráadásul akkoriban az egyik pillért a kőmadárral együtt teljesen benőtte a borostyán (ennek egyébként ma is látszanak a nyomai, a már említett Iszkaszentgyörgy története című könyvben pedig látható egy ezt az állapotot megörökítő - sajnos évszám nélküli - fénykép).
Tehát már az ötvenes években csonkák voltak a szobrok, így feltételezhető, hogy azok korántsem a természeti hatásoknak köszönhetően sérültek meg, hiszen a minőségi műkő rendkívül tartós anyag. A II. világháború idején a finn nagykövetség kapott helyet a kastélyban, majd a finnek után, a nemesi család is elhagyta a birtokot. Közvetlenül a háború után a szovjet csapatok használták kórházként az épületet, és ki tudja, vajon miért bűnhődtek a sasok - az alcsútdobozi Habsburg-kastélynak például csupán a gyűlölt Romanov név miatt kellett pusztulnia: mikor a szovjet katonák megtudták, hogy az építtető József nádor első feleségét Alekszandra Pavlovna Romanovának hívták, felgyújtották az épületet. Ha ennyi elég volt ahhoz, hogy a gyönyörű alcsúti rezidencia a tűz martalékává váljon, bármilyen ürügy elképzelhető, ami az iszkaszentgyörgyi sasok megrongálását illeti - tán a szintén gyűlölt Harmadik Birodalom címerállatával azonosították a szobrokat.
Forrásaim:
Rolf Singer