A grandiózus Szentháromság-emlékek általában a városok régi tereit, parkjait, sétálóutcáit ékesítik, esetleg templomkertek vagy kastélyparkok díszei, nem úgy a szentlászlópusztai képviselőjük, mely két település között, egy szántóföld sarkán áll. Arra, hogy mégis mit keres a "semmi közepén", egy legenda ad magyarázatot, az állíttatók és az alkotó kilétét viszont sűrű homály fedi.

A Szentháromság-oszlop a Mária-oszlophoz hasonlóan a barokk kor jellegzetesen közép-európai műfaja volt. Többségüket fogadalomból emelték a városokon végig söprő nagy járványok után - ezeket pestisoszlopoknak is nevezik. Ami a Szentháromság ábrázolását illeti két típust különböztetünk meg. Míg a Gnadenstuhl, azaz a kegyelem trónusa ábrázolásokon az Atyaisten a kereszten tartja a halott Krisztust, a másik típus egy felhőtrónuson, egymás mellett ülve jeleníti meg az Atyát és a Fiút (a Szentlelket természetes mindig egy galamb jelképezi). Az utóbbi ábrázolásmód igen jeles példája a szentlászlópusztai emlék, mely Martonvásár és Ráckeresztúr határában található, a két települést összekötő országút nyugati oldalán, attól mintegy 200 méterre. A szántóföldön tornyosuló, mintegy 6 méter magas emlékmű különlegessége a volutás, ívelt törzsű piedesztál középső szakaszát díszítő Szent László-dombormű - a lenyűgöző alkotás voltaképp minden értelemben véve egyedülálló.

Martonvásár egykori határosát először egy 1407-ben kelt oklevél említi mint "Zenthlászlo". Később, a török időkben a Budát és Fehérvárt összekötő hadiút közelsége révén folyamatos harcoknak volt kitéve a terület. A legenda szerint mikor már kardforgatók híján volt a lakosság, és a törökök megtámadták a falut, az emberek többsége a főtéren álló templomban lelt menedéket. De ezzel megpecsételték saját sorsukat: az ellenség rájuk gyújtotta az épületet. Csupán azon kevesek maradtak életben, akiknek a közeli mocsarasban sikerült elrejtőzniük. A falu szinte teljesen elpusztult, egyedül az imaház előtt állított Mária-oszlop menekült meg. Teltek-múltak az évek, évtizedek, és a műalkotásból már csak egy oszlopcsonk maradt, ezért a túlélők leszármazottai úgy döntöttek, új emléket emelnek a romok helyén.

"Szent-Lászlónak mikor még falu volt, temploma is létezett, helyén 1770 körül egy ékes szobrot emelt valaki szent László tiszteletére" - írta Károly János fehérvári kanonok Fejér vármegye története című munkájában. Sajnos az oszlopon az állítás évszámán (1779) kívül más felirat már nem olvasható. Látható azonban egy az oldalába karcolt templomábrázolás, mely alátámasztani látszik Károly János állítását. De vajon ki az a "valaki" - a rejtélyes állíttató? E kérdést illetően a posztamentum címerei lehetnek segítségünkre. A koronás címeregyüttes - mely vélhetően egy úgynevezett házassági címer - baloldali jelvénye minden bizonnyal a Horányi család címere, melyről a következőképp írt Nagy Iván genealógus, heraldikus, történész Magyarország családai című művében: "négy részre osztott paizs, melyen jobbról balra rézsútosan vörös csíkolat, és azon három arany csillag látszik; – az első és negyedik osztály arany színű; a harmadik és negyedik osztály kék udvarban ágaskodó fehér egyszarvút mutat. A paizs fölötti sisak koronájából magyar vitéz nyúlik föl, fején kalpag, derekán öv; jobb kezében kivont kardjai hegyén levágott törökfej van." Mindebből persze már kevés látszik, de a címer szerkezeti felépítése minden kétséget kizáróan stimmel. A másik címer pedig - a Liber armorum Hungariae alapján - a (csáford-jobaházi) Bolla család jelvényével azonosítható - Nagy Iván szavaival élve: "a paizs udvarán fészkén ülő, s fiait vérével élelmező pellikán. A paizs fölötti sisak koronáján galamb ül, csőrében zöld gallyat tartva". Ám ha minden igaz, a két nemesi család között semmiféle rokoni kapcsolat nem állt fenn, viszont érdekességként meg kell említeni, hogy mindkét család híres szülötte, az irodalom-, illetve tudománytörténész Horányi Elek (1736-1809) és a történész Bolla Márton (1751-1831) is piarista szerzetes volt.

Egy a Fejér Megyei Hírlapban 2018 tavaszán megjelent cikkben a már említett irodalmár édesapját, Horányi Gábort nevezik meg állíttatóként. Róla annyit tudni, hogy 1747–től 1757-ig a szomszédos Pest-Pilis-Solt megye alispánja volt, majd királyi tanácsosként működött. A szerző szerint Horányi "Sajnovics Katalinnak" emeltette a szobrot, "aki az akkor már Szentlászló pusztának nevezett birtok tulajdonosa volt". Sajnovics Katalin 1774-ben második menyegzője első éjszakáján halt meg. A cikkíró azt feltételezte, hogy a talapzat jobboldali címere Sajnovics férjének családjáé. Nos, az asszony második férje Schwaiger (v. Swaiger) József volt, de róla tulajdonképpen semmit sem tudni. Viszont Nagy Iván leírása alapján a "labancérzelmű" Sajnovicsok címere ("a paizs udvarában, valamint a paizs fölötti sisak koronáján is olajágat tartó galamb") mutat némi hasonlóságot a Szentháromság-oszlop rejtélyes címerével. A tragikus sorsú asszony unokaöccse, Sajnovics (II.) Mátyás Fejér vármegye főszolgabírája volt, és ismeretes, hogy egy Horányi-lányt vett feleségül. A híres genealógus pecsétlenyomat után adta meg a Sajnovics-címer leírását - mivel a famíliát felemelő I. Mátyás 1687-ben kapott nemeslevelének nyoma veszett - és nem elképzelhetetlen, hogy rosszul értelmezte azt. Nem ez lenne az egyetlen tévedése, ugyanis 1782-t jelölte meg II. Mátyás halálának dátumaként, holott a koporsófelirata szerint 1780. december 31-én hunyt el - viszont annyi biztos, hogy a szentlászlópusztai emlék felszentelésének évében még életben volt.

Még nagyobb rejtély a művész személye. A Sajnovics birtok központja a Martonvásártól északnyugatra fekvő Tordas volt. A falu II. Mátyás birtokossága alatt élte fénykorát. Az uraság amellett, hogy kibővítette a családi kastélyt, templomot is emeltetett mellé. Az 1759-ben felszentelt imaház harangját történetesen az após, Horányi Gábor adományozta, de az épület előtt álló Szent Anna-szobor talapzatán is a Horányi-címer szerepel. Sajnos ezen mű alkotójának kilétét is homály fedi, pedig nem elképzelhetetlen, hogy ugyanarról a mesterről van szó, aki a Szentháromság-oszlopot készítette, bár az utóbbi húsz évvel későbbi. Más kapaszkodónk sajnos nincs. A korszak legismertebb Fejér megyei kőfaragója a fehérvári Püspöki palota díszeit készítő Andreas Fligl volt, aki mellesleg Mohán gyönyörű temetőkeresztet, Tamásiban pedig míves Mária-oszlopot faragott. Valamint szóba jöhet még a pozsonyi születésű, később Fehérváron letelepedett Johann Paul Huber is, aki 1774-ben a későbbi Szent István-székesegyház mészkőszobrain dolgozott. De csak találgatni tudunk - az igazságra valószínűleg már sosem derül fény.

Forrásaim:

• Magyar Katolikus Lexikon
• sulinet.hu
• műemlékem.hu
• Károly János: Fejér vármegye tör­ténete
• Nagy Zoltán Péter: Történelmünk magányos tanúja a szentlászlói oszlop (feol.hu)
• Nagy Iván: Magyarország családai
• Magyarország címeres könyve (Liber armorum Hungariae, szerkesztette: Alapi Gyula)
• Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái
• Martonvásár (Száz magyar falu könyvesháza)
• Virág Zsolt: Magyar kastélylexikon - Fejér megye kastélyai és kúriái
• Tordas Értékmegőrző, Kulturális Egyesület honlapja
  
• Schoen Arnold: Székesfehérvár 18. századbeli kő- és képfaragói (Székesfehérvári Szemle, 1931. június hó, 6. szám)
• Magony Imre: Székesfehérvár szobrai

Illetve köszönettel tartozom Zsigray Zsoltnak és Váczi Márknak.

Rolf Singer

Korábban Vértesacsa különleges katolikus templomáról és a szebb napokat is látott, egykori vasútállomásáról is írtam, nemrég pedig úgy döntöttem, hogy a település temetőit is meglátogatom. Nem hiába mentem, ugyanis jó néhány érdekességet találtam.

Vértesacsa sírkertjei közül a régi katolikus temető a legérdekesebb, ahol rengeteg német feliratú sírkő található. 1715-ben a falu elszegényedett lakói elkeseredésükben meggyilkolták urukat, Újvári Imrét, majd ezután a megtorlástól tartva elhagyták Acsát. Néhány évvel a tragédia után a birtokos özvegye, Sigray Borbála harminckét Rhön-vidéki frank parasztcsaláddal telepítette be a megüresedett települést, hol innentől kezdve a német etnikum és a katolikus vallás vált uralkodóvá. Mikor a II. világháborút követően, 1946 májusában kitelepítették a német ajkú lakosságot, 1600 embernek kellett elhagynia a falut. Ezt követően már nem temetkeztek az ódon sírkertbe, hol az öreg falusi temetőkre jellemzően az egyetlen rendező elv a sírok azonos irányú tájolása, azoknak a település felé fordulása. Kápolnája nincs - vélhetően nem is volt soha - de haranglábat sem találni már.

Ha az ember a falu felől közelíti meg a temetőt, legelőször az igencsak tekintélyes méretű szovjet katonai emlékművet pillanthatja meg. A rozzant drótkerítéssel körbevett, szokatlan módon sárgára mázolt obeliszk pontos kora ismeretlen, állapota siralmas.

A sírkert bejáratánál tábla tájékoztat minket: e temetőben található a Kazay-síremlék. Voltaképpen a híres gyógyszerész, Kazay Endre sírjáról van szó. Kazay Nagybányán született 1876. november 10-én. Zsenijét mutatja, hogy már gimnazistaként 100 oldalas értekezést írt a világmindenség keletkezéséről és fejlődéséről. Gyógyszerészi pályafutását 1894-ben kezdte mint gyakornok, majd szépen végigjárta a ranglétrát: gyógyszertári segéd, patikusmester, egyetemi tanársegéd, gyógyszertárbérlő, majd igazgató fővegyész lett. De hivatása mellett többek között csillagászattal, meteorológiával, zeneesztétikával, irodalommal, címertannal, antropológiával, geológiával és pirotechnikával is foglalkozott. 1918-ban megvásárolta a vértesacsai Magyar Korona gyógyszertárat, amit haláláig vezetett. Noha már hosszabb ideje betegeskedett, 1923. március 6-án megtartotta szokásos fővárosi előadását, csakhogy az utazás során megfázott. A lelkiismeretes patikus ágynak dőlve sem feledkezett meg a kis falu lakóiról, akiknek ezután a lakásba kellett beszólniuk az orvosságért. Végül április 20-án érte a halál. Nyughelyéhez egy jól kitaposott ösvény vezet, nem nehéz megtalálni, bár maga a felújított síremlék nem különösebben érdekes.

Egészen másutt találtam rá a Kazay család tragikus sorsú nőtagjainak sírjára. A gyógyszerész-polihisztor 1905. július 29-én vette el Blahó Arankát - érdekesség, hogy az esküvő előtt egy névtelen levélben megfenyegették a leendő apóst, nehogy hozzá merje adni lányát Kazayhoz, majd a házasságkötés után egy-két nappal egy ismeretlen tettes az utcáról belőtt az ógyallai patikába, ám az ott tartózkodó férjnek a haja szála sem görbült. A frigyből aztán két lánygyermek született - az idősebb Adél apja nyomdokaiba lépve gyógyszerészi diplomát szerzett, a már Acsán született Brigitta pedig postamesternő lett. A lányok nem mentek férjhez, édesanyjukkal éltek az 1944-ben bekövetkezett halálukig. Az említett év márciusától a faluban állomásozó német katonaságra decemberben támadtak rá a szovjet katonák, kik egészen pontosan a 24-ére virradó éjszakán érkeztek meg a faluba - a harcok során bombatalálatot kapott a katolikus templom, a községi malom és a Kazay-ház is, ám az özvegy és lányai csak könnyebb sérüléseket szenvedtek. Először Szaloky Bélához, majd Eipl József házába költöztek, miközben a hírhedten kegyetlen kozákok teljesen megszállták a falut. Az özvegy és a kisebbik Kazay-lány, a csupán 24 éves Brigitta csak a halálban látott kiutat, ezért 29-én mérget vettek be. De a 35 esztendős Adél is ugyan így tett, miután eltemette a koporsó híján lepedőbe burkolt szeretteit. Őt két nappal később a kifosztott Kazay-háznál talált bútordarabokból készült halottas ládában helyezték örök nyugalomra. A síremléket később Kazayné testvérei, Blahó Etelka és Blahó Mária készíttették - felirata szerint két névtelen magyar katona is e sírban nyugszik.

Szintén a háború áldozata Baumgartner Károly plébános, ki 1938-ban került Vértesacsára. Az 1945. március 15-én épp beteglátogatásra indult, 40 esztendős plébános egy német légitámadás során szerzett halálos sebeket.

A Baumgartner-sír mögött található temetőkereszt - ahogy a talapzatán olvasható - 1938 óta jelzi az itt nyugvók felekezeti hovatartozását. Sajnos alkotói szignót nem találtam a posztamensen, de a legvalószínűbb, hogy a bicskei Ipach Márton faragta.

Ugyanis rengeteg olyan historizáló síremlék található a temetőben, melyen az említett kőfaragómester kézjegye látható. Ipach Márton mint falusi kőfaragó leginkább sírkövekkel foglalkozott - tekintélyes sírkőraktára a Szentháromság templom mellett volt - de ismert, hogy otthona hősi emlékének elkészítésében is részt vett: a bicskei hősök neveinek bevéséséért betűnként 12 fillért kapott. (A szóban forgó I. világháborús emlékmű katonafiguráját egyébként a fehérvári Varkocs-szobor alkotója, Erdey Dezső készítette.) Az acsai munkái közül kiemelkedő a csupán két hónapot élt Márkus Mária domborműves sírköve, melyen egy a jobb kezében keresztet tartó, a bal kezét pedig a szívére helyező kisangyal látható.

Ugyan a legközelebbi kőfaragóműhely Bicskén volt, sikerült találnom olyan századfordulós sírkövet is, mely a neves fehérvári mester, ifj. Havranek Antal munkája.

A régi temető legszebb műalkotása kétségkívül a mindössze 9 évet élt Bankó Johanna síremléke, mely a sírkert északi szélén található. Miután megtisztítottam a talapzatát, az alkotó kilétére is fény derült. A tősgyökeres süttői kőfaragócsaládból származó Tick Sándor az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola esti tanfolyamának növendéke volt. 1925-ben az Országos Falu Szövetség esztergomi kiállításán ezüst érmet nyert "sok reményre jogosító", carrarai márvány, kettős szobrával. Legjelentősebb alkotása a süttői országzászló volt, melyet 1938-ban a Szent István-év emlékére emeltek.

A hely legöregebb síremléke az 1799. június 5-én elhunyt Bernát Anna gyönyörű szép, szív alakú, keresztes, barokk sírköve - még latin felirattal. Érdekesség, hogy a kőből készült szív alakú sírjelek Magyarországon mindenekelőtt itt, a Dunántúlon terjedtek el (bár megtalálhatók az ország más területein is).

Hasonló alakú sírokat a historizmus korából is találni itt, ám ezek a neobarokk emlékek jóval kisebbek és szerényebbek, valamint már német nyelvűek.

Persze a (neo)klasszicizmusra is akad bőven példa. Kifejezetten szép a képen látható, lúdtalpkeresztes, illetve toszkán pilaszteres sírkő, mely egy titokzatos, Schmidt nevű kőfaragó alkotása.

Figyelemreméltó még az a különleges síremlék is, melynek "fakeresztje" valójában vasból készült. Sajnos a sírtábla eltűnt, így nem tudni, kinek a nyughelyét őrzi.

Ugyan a sírfeliratok sokat elárulhatnak az elhunytakról, az arra sétálónak a legtöbb esetben fogalma sem lehet róla, hogyan is nézhetett ki éltében a jobblétre szenderült. Vértesacsán meglepően sok porcelánképes síremléket találni, ráadásul ezek jó része több mint száz esztendeje őrzi a holtak emlékét.

A Fő utca másik oldalán terülnek el a ma is használatban lévő temetők: délen a református, északon a katolikus. Előbbi különlegességei a ravatalozó mellett található, sztélé formájú, kettős árkádos sírkövek a XIX. század második feléből. Sajnos a felirataik már olvashatatlanok.

A katolikus temetőből két műalkotást emelnék ki. Az első - vélhetően - Schiller Mihály plébános 1840 körül emelt obeliszkje. A protestáns sírkerthez némileg közelebb található síremlékből csupán a lombba borulás előtt látni valamit - ahogy a fényképem is mutatja, teljesen benőtte a növényzet. A másik a hősi emlék, melyet Grumming Ferenc helyi kőfaragó mester készített 1986-ban - elsősorban édesapja emlékére. Az alkotó maga kutatta fel a 114 hősi halált halt nevét.

Az újabb síroktól északra a fák között találni még néhány ódon sírjelet. Az itteni emlékek a küllemüket tekintve vagy obeliszkek vagy sztélé formájú sírkövek, és a legtöbb a szomorúfűz jelét viseli - úgy néz ki, ez volt egykoron a reformátusok temetője.

A temetők bejárása után még visszatértem a katolikus templomhoz, ugyanis ott is van egy régi sír. Az épület melletti fenyőfa alatt egy picike, vörös gránit, talpas kereszt bújik meg - nyáron szinte észrevehetetlenül. Megyimórecz Géza templomgondnok úr azt mesélte, hogy a kereszt a legenda szerint az első papnőnek állít emléket.

Forrásaim:

• valahatanya.hu
• kazay-gyogyszertar.hu
• Dr. Szmodits László: Kazay Endre gyógyszerész emlékezete a Fejér megyei Vértesacsán
• Dr. Halmai János: Megemlékezés Kazay Endréről
• Lárencz László: Kazay Endre /1876-1923/ élete és munkássága
• Mózessy Gergely: Megemlékezés a II. Világháború áldozatairól (Szabolcs Híradó, XXIX. évfolyam, 4. szám)
• Mózessy Gergely: „Mártírjaink emlékezete” (ujember.hu)
• A Magyar Nemzeti Levéltár honlapja
• Süttő Község Honlapja
• Az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola Évkönyve 1916-1917
• Esztergom és Vidéke, XLVII. évfolyam, 1925. 09. 27. / 77. szám
• ESZTERGOM, XXX. évfolyam, 1925. 10. 07. / 77. szám
• Süttői Hírek, III. évfolyam, 1994. április / 4. szám
• Fejér megye művészeti emlékei (Szerkesztette: Entz Géza Antal és Sisa József)
• Kunt Ernő: Temetők népművészete
• Palanik Lászlóné közlése

Rolf Singer