Amikor először látogattam el a homoksori református temetőbe, semmi sem látszott a Bóné-kripta obeliszkjéből. Nemrég újfent arra jártam, és örömmel konstatáltam, hogy végre kiszabadították e több mint százhúsz éves síremléket a túlburjánzó növényzet fogságából. Az újfent teljes valójában látható, nagyszerű sírboltot Bóné Géza készíttette.

Fülpösi (később fülpösi és gárdonyi) Bóné Géza 1840-ben született egy igen régi magyar nemesi család sarjaként. Az elemi iskolát és a gimnáziumot is Székesfehérváron végezte, majd Budapesten tanult tovább. A fővárosi jogi tanulmányai végeztével visszatért Fejér vármegyébe, hol előbb megyei al-, majd főjegyző lett, 1879-től pedig az alispáni posztot töltötte be, mígnem pártfogója, Szőgyény-Marich László főispán közbenjárásának köszönhetően 1885. március 7-én Ferenc József király a pénzügyi közigazgatási bíróság ítélőbírájává nevezte ki. Mindemellett ismeretes, hogy az 1870-80-as években a Vörösmarty irodalmi és társaskör titkáraként működött, valamint hogy 1880-ban császári és királyi kamarás, 1882-ben pedig a Dunántúli Református Egyházkerület mezőföldi egyházmegyéjének gondnoka lett - ez utóbbi tisztségeket haláláig viselte. Még főjegyzőként 1878-ban a "közügyek előmozdítása körül tett jeles szolgálatai elismeréséül" megkapta a Ferenc József rend lovagkeresztjét, később bíróként pedig - Vilmos német császárnak köszönhetően - a Johannita rend díszlovagja lett.

Ami a magánéletét illeti: 36 évesen házasságot kötött literáti Foghtüy Vilma (1852-1932) előkelő és vagyonos alföldi családból származott úrhölggyel. 1877-ben megszületett lányuk, Anna, majd  két évvel később fiuk, Rudolf. Mindketten a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatói voltak - a művészet iránti fogékonyságot apjuktól örökölték, ki szabadidejében fafaragással foglalkozott (két általa díszített historizáló bútordarab is megtalálható a Szent István Király Múzeum gyűjteményében). Érdekesség még, hogy Bóné Géza 1883 februárjában részt vett azon az igencsak szűk körű és megismételhetetlen pezsgős ebéden a Püspöki palotában, melyet Pauer János megyéspüspök az éppen Fehérvárra látogató Liszt Ferenc tiszteletére adott.

Élete alkonyán, 1897-ben tekintélyes családi sírboltot építtetett a fehérvári református temetőben, melybe édesapja, Bóné István, és katolikus édesanyja, Pap Mária porrészeit is átszállíttatta. 1902. november 8-án aztán - Haypál Benő szavaival élve - "az erőt és életet, mely (...) oly drága volt, megkívánta, összetörte, magával ragadta a félelmek királya". A gyászbeszédet tartó református lelkész a következőképp jellemezte a 10-i búcsúztatáson: "Talán nem ragyogott az egész országra kiható fénnyel, de hűen világolt abban a körben, amelybe a gondviselő jóság munkásul vagy vezérül állította. (...) Tekintete szigorúnak, orcája nyomán lelke hidegnek látszott. A hegyeknek, melyeknek bensejét tűz hevíti, ormai zordak, hidegek. A szigorúnak tetsző arc, a szigorúnak látszó tekintet sokszor a szeretet, a jóindulat tüzétől hevülő, a szépért és nemesért lelkesedő, az igazért küzdeni képes lelket rejti. Bóné Géza valóban fennkölt s törekvésében ideálokra néző lelket hordozott (...) Ma, amikor az élet szédítő rohanásában minden eszközt, a földi lét harcaiban minden fegyvert megengedettnek tartanak az emberek, csak célhoz juthassanak; ma, amikor a hízelgést szeretetnek, a kíméletlenséget igazságnak, a nyerseséget őszinteségnek nevezi a közfelfogás; amikor némelyek nagysága mások gyarlóságán épül fel; ma, amikor a szigorú erkölcsi felfogást elnyeli a társadalmi alkalmazkodás és az emberek megelégesznek olyan tisztességgel, ami csak látszat, ami az evangéliumi erkölcs ítéletében számba sem jő s a becsület csak társadalmi dísz az emberen; ma, amikor csak az emberekre néz, csak az emberek Ítéletére tekint az ember: valóban és méltán kimagaslik, aki élete értékét lelke öntudatával méri, aki amaz erkölcsi értelemben absolut kincset: a jó hírnevet aranynál, ezüstnél többre tartja, a világ előtt való kedvességnél többre becsüli. Bóné Gézának szándéka, cselekedete, lelke, egész élete becsületes volt; úgy járt közöttünk, mintha valami rég letűnt, jobb kornak typusa elevenült volna meg benne, oly koré, amikor az emberek még kezükkel szívüket adták, szavukkal gondolataikat és érzelmeiket, cselekedetükkel akaratukat fejezték ki". A Dunántúli Protestáns Lapban megjelent nekrológja szerint "bölcs (...), szelíd, de az igazságot nem takargató", illetve "barátságos, de nem pajtáskodó, szívélyesen beszédes" ember volt. Vele nyugszik még - többek között - hitvese, és a már szintén említett fia, Bóné Rudolf (megh. 1937) mérnök, festőművész, hadirokkant huszárkapitány.

A vörösmárványból készült sírkövet a család igen mívesen faragott címere díszíti: a pajzson kiterjesztett szárnyú pelikán látható fészkében ülve, ahogy csőrével felhasítja saját mellét és innen csörgedező vérével táplálja fiókáit; felette csőrsisak királyi koronával, melyben ugyancsak fiókáit saját vérével tápláló gödény fészkel. A mészkő obeliszken viszont csupán a címer egyszerűsített verziója szerepel, ez esetben az áldozatkészség és az önfeláldozás szimbóluma csak a pajzson jelenik meg.

Forrásaim:

• Dunántúli Protestáns Lap, 13. évfolyam, 1902. (Bóné Géza nekrológja)
• Stipta István: A pénzügyi közigazgatási bíróság archontológiája
• Erdős Ferenc: Fejér vármegye alispánjainak éves jelentései 1872-1890 - Fejér Megyei Történeti Évkönyv 24. (Székesfehérvár, 1998)
• Székesfehérvári Szemle 6. évfolyam, 1936. (Szerkesztette: Marosi Arnold és Dormuth Árpád)
• Kempelen Béla: Magyar nemes családok, 2. kötet
• mke.hu
• Gábor Gina: Az alispán komódja (feol.hu)
• Végh Ákos László: Pauer János püspök portréja
• biralat.hu
• bonecsalad.hupont.hu

Rolf Singer 

Nemrég egy barátom néhány abszurd képpel lepett meg, mondván épp most talált rájuk a gépén, és talán használni tudom őket a blogon. A szóban forgó fotók egy-két éve készültek a furcsaságokkal teli Székesfehérvár-Csala lakossági hulladéklerakón.

Rengeteg itt az autógumi, de ami igazán érdekes, az épp a hatalmas rakás mögött található.

Az ott a pálmák alatt a jó öreg Ronald McDonald egy gyanús külsejű, gázálarcos alak társaságában. A vidám bohóc anno sok éven át üldögélt a Lövölde utcai gyorsétterem kültéri padján, ám végül szemétre került - sajnos nem felelt meg az új cégprofilnak. Az interneten találtam egy 2012-es képet, mely szerint két Ronald is volt a Lövöldén, és egy ideig az épület tetején tárolták őket.

A következő fényképen pedig egy rozsdás Moszkvics és egy kiselejtezett áruházi próbababa még nappal is meglehetősen rémisztő kettőse látható.

Ez a távol keleti szobor a Vörösmarty Színház kelléke volt egykoron.

Csakúgy mint ez a trükkös, forgatható koporsó.

Ezen a képen pedig egy aranylemez látható. Az a Madonna-karikatúra egyébként a Tónió művésznévvel alkotó Tóth Antal munkája, és egyszer még a Ludas Matyi címlapján is szerepelt.

És végül, de nem utolsó sorban a szeméttelep őre, azaz (a láncra vert) Plútó. Én személy szerint kevés bizarrabb dolgot láttam életemben.

Rolf Singer

Székesfehérvár talán legtitokzatosabb köztéri műalkotása a Prohászka Ottokár út 12-es számú lakóházának domborműve, melyről csupán annyit tudunk, hogy valamikor a hatvanas években került oda. Még az sem bizonyos, hogy a relief Szűz Máriát és a kis Jézust ábrázolja-e, vagy tán a gyermekét ölelő Földanyát, Gaiát...

A ma már Prohászka püspök nevét viselő utca északi részét 1936-ban a Várkörút déli folytatásaként nyitották Új Várkörút néven, az itt található épületek zöme azonban nem ennyire öreg. A II. világháború alatt a város kétszer is nagyarányú szőnyegbombázást szenvedett el, a rombolás pedig elsősorban a vasút környéki területeket sújtotta. A Vasútvidékhez tartozik az említett útszakasz is, melynek új épületei még a neoklasszicista gyökerekkel bíró szocialista realizmus jegyében fogantak. Ezt a részt aztán összekötötték a Prohászka-emléktemplom és a vasútállomás közötti, lendületes ívű utcával, ezzel létrehozva a Lenin utat, mely a pályaudvartól bevezetett egészen a belvárosig. A már említett 12-es számú ház is egy az ötvenes években épült szocreál lakóépület. Érdekessége, hogy a középső traktust "visszaugrasztották" - az így kialakított, sivár kis terecske egyik sarkán található a relief, melynek sem az alkotójáról sem az avatásáról (ha egyáltalán volt) nem tudni semmit. Magony Imre Székesfehérvár szobrai című könyvében csupán a következő két mondat szerepel róla: "A mészkő domborművet az 1960-as évek első felében helyezték el a lakóházon. Alkotója ismeretlen." Az említett évtizedben igen sok köztéri műalkotással gyarapodott a városrész, ám mindnek ismert a szobrásza. Ez esetben vajon mégis miért fedi homály az alkotó kilétét?

Korábban, mikor még a Várkörúti villasor épületei után kutattam, az Entz Géza Antal-féle könyvben (Magyarország műemlékei - Székesfehérvár) egy rejtélyes Anya gyermekével című szoborról olvastam, mely egykor a Molnár Tibor tervezte, 1936 és 1940 között épült "Egészségház" homlokzatát díszítette, ám a II. világháború után nyomtalanul eltűnt. Már akkor rögtön eszembe jutott a Prohászka úti relief. Talán ez az az alkotás, mely anno elveszett a Várkörútról? Ez megmagyarázná, miért nem ismertek az avatásának körülményei: mivel nem egy újonnan készített műről volt szó, nem volt avatás, egyszerűen csak felhelyezték a megtalált domborművet minden ünnepélyesség nélkül. Persze ez pusztán csak egy vad teória. De érdekelt, mégis mi lehet a véleménye az elképzelésemről egy hozzáértőnek, így kikértem Suba Zoltán muzeológus véleményét, kivel anno Ohmann Béla kapcsán kezdtem el levelezni. Nos, természetesen ránézésre nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy egy 30-as-40es évekbeli alkotásról van-e szó, ám ő eléggé valószínűnek tartja, hogy a II. világháború előtt készült - rámutatott arra, hogy a dombormű erősen hasonlít a bizánci ikonfestészet egyik istenanya-ábrázolási típusára: az úgynevezett Eleusza (azaz könyörülő) képtípus - ahogy a Magyar Katolikus Lexikonban olvasható - "az istenanyaság ábrázolásában a megtestesülés emberi oldalát, az Anya és Gyermeke kapcsolatát hangsúlyozza: a karján ülő Gyermek arcával anyja arcához simul." Viszont - ahogy Suba Zoltán folytatta - "az ábrázolás maga nem annyira direkt mint a szokásos Szűz Anya és kisded Jézus ábrázolások", tehát elképzelhető, hogy bár a relief valójában csakugyan Máriát és a gyermek Jézust ábrázolja, mégiscsak a szocializmus idején készítették, mégpedig az abban a rendszerben is igen népszerű anyaság-témába burkolva. Vagy csupán arról van szó, hogy a felhelyezésért felelősök egyszerűen nem ismerték fel a mariológiai utalást.

Wagner Földanya c. alkotása Budapesten, az Ostrom utca és a Lovas út sarkán. Fotó: Csuhai István

A levelezésünk során Földes Lenke neve is felmerült. A művésznő szinte kizárólag anyasággal kapcsolatos műveket alkotott, és a szobrai közül több is hasonlóképp ábrázolja a szülőt és gyermekét. Viszont nem ismert egy köztéri alkotása sem, ráadásul egyetlen szállal sem kötődik városunkhoz. Nem úgy Wagner Nándor, kinek nevét Csutiné Schleer Erzsébet építész említette meg levelében a Prohászka úti domborművel kapcsolatban. Wagner 1947-ben végzett a Magyar Művészeti Főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond és Ferenczy Béni tanítványaként. Néhány évvel később őt bízták meg a fehérvári István Király Múzeum új állandó kiállításának megrendezésével. És az 1956-os távozása után épp e múzeum raktárába menekítették barátai az itthon maradt műveit, köztük a ma már a Jávor Ottó téren álló Corpus Hungaricum című szobrának gipszét, melyet még 1955-ben készített - saját leírása szerint öngyilkosság helyett. Először Svédországban, majd tíz évvel később felesége, Akijama Csijo képzőművésznő hazájában, Japánban telepedett le. Sajnos a szívéhez legközelebb álló alkotásának felállítását már nem érhette meg, pedig utolsó hazalátogatásakor épp a szobor kiöntésének és felállításának szándékával érkezett Fehérvárra, de az álom akkor még anyagi okok miatt nem válhatott valóra. 1997. november 15-én hunyt el Mokában. Mesterművét két évvel később a nemzeti gyásznapon avatták fel. De nem ez az egyetlen olyan Wagner-alkotás, mely a művész halála után vált köztéri szoborrá. Számunkra azonban mind közül a 2012. október 7-én Budapesten leleplezett - egyébként 1983-ban készült - Földanya a legérdekesebb. Vessük össze a Prohászka úti domborművel! A téma voltaképp azonos, és a formavilág, valamint a figurák helyzete is roppant hasonlatos. A kerek forma mondhatni az isteni tökéletesség, a harmónia, illetve az ahhoz igazán illő anyai szeretet jelképe, de utalhat a Földgolyóra is (vagy éppenséggel a Holdra, mely többek között ugyancsak az anyaság, a női termékenység szimbóluma). Mindent összevetve elképzelhető, hogy ahogy a Corpus Hungaricum, úgy a rejtélyes relief is a múzeum raktárából került elő, csak épp mintegy harminc évvel korábban. Hiszen bár Wagner 56-ban disszidált, 1963-ban Budapesten mégis köztérre került egy a Fehérváron őrzött művei közül, méghozzá egy szoptató anyát ábrázoló alkotás, melyet sokáig - talán "szándékos tévedésből" - Mikus Sándor nevéhez kötöttek.

Forrásaim:

• Entz Géza Antal: Magyarország műemlékei - Székesfehérvár
• Csutiné Schleer Erzsébet: Kulturális örökségvédelmi hatástanulmány. Búrtelep, Vasútvidék, Tóvárosi lakónegyed és környéke.
• Magony Imre: Székesfehérvár szobrai
• Suba Zoltán levelei
• Magyar Katolikus Lexikon
• Csutiné Schleer Erzsébet levele
• Fitz Jenő: A megmentett szobor - Wagner Nándor hazatérései
• Wagner Nándor: a Corpus Hungaricum-ról a Rózsadombra képzelt gömbkápolnában
• artportal.hu
• köztérkép.hu
• Pál József - Újvári Edit: Szimbólumtár

Rolf Singer