Vértesacsán ma már jóformán csak egy magányos épülettorzó őrzi a régi szép "vonatfüttyös" idők emlékét. A hajdani állomásépület már a vasútvonal bezárása előtt, a hetvenes években is siralmas állapotban volt, mára pedig teljesen lepusztult. Hosszú időre sorsára hagyták, ám végre van némi remény a felújításra.

Az egykori Bicske-Székesfehérvár vasútvonalat 1898. november 23-án nyitotta meg a Bicske-Székesfehérvár Helyiérdekű Vasút (röviden: HÉV) Rt., mely 1907-től egyesülve a sárbogárdi-börgöndi vasútársasággal már Bicske-Székesfehérvár-Sárbogárd HÉV Rt.-ként működött egészen 1931-ig, amikor is a csődbe ment vállalkozás a MÁV tulajdonába került. Érdekesség, hogy anno az állam csak az ötven kilométernél hosszabb vonalakhoz adott támogatást, ezért kanyargott ide-oda a vasút Fehérvár és Bicske között. A kellő távot egyetlenegy kilométerrel meghaladó pálya a nemzetközi forgalmat is lebonyolító Budapest-Hegyeshalom vonalat kötötte össze a megyeszékhellyel, de valójában sosem volt igazán jelentős vasútvonal, idővel pedig egyre népszerűtlenebbé is vált - a hetvenes évek második felére az állandó sebességcsökkentések és a rosszul beállított menetrend okán olyannyira visszaesett az utasforgalom, hogy végül már csak két pár vonat közlekedett oda-vissza naponta. A sebességcsökkentésekre egyébként épp a használat során egyre jobban tönkrement kis sugarú ívek miatt volt szükség. Egészen 1979-ig robogtak itt a személyvonatok, azután meg még egy ideig szórványos teherforgalom zajlott Székesfehérvár és Lovasberény között, azonban ma már csak egy egészen rövid fehérvári szakasza járható. A síneket több helyen felszedték; Felcsút megállóhely, Vértesboglár, Vereb és Csala felvételi épületeit lebontották; a többit pedig - a vértesacsai és az alcsúti-felcsúti állomásépületek kivételével - átalakították, lecsupaszították. A nyolcvanas években ugyan tervbe vették a vonal felújítását, de az okot szolgáltató bicskei szénerőmű sohasem épült meg.

Vértesacsa néhai állomásán egy úgynevezett III. osztályú HÉV szabványépület található. Ez azt jelenti, hogy egy egyszerű, szabadon álló, téglalap alaprajzú, emeletes (a felső szintre és a padlástérbe tört vonalban vezetett, húzott karú falépcső visz fel) és nyeregtetős épületről van szó a sarkain, az oromfalain és a nyílásai körül elegáns vakolat kváderezéssel. Ám ami az említett, visszafogott díszítést illeti, csupán a vágányra néző homlokzat értékelhető, a többi oldalán szinte nem is maradt vakolat. De mint ahogy Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott c. könyvében olvasható, ez már 1977-ben sem volt másképp: "a falai eredetileg sárgák lehettek, de az idő már nemcsak a festéket, hanem a vakolatot is lerúgta róla, sok helyen a tégla is kirothadt". Az író már akkor "a vasút Gyűrűfűjének" nevezte az acsai állomást, pedig a felvételi épület még használatban volt, bár a váróterem - utasok híján - már részben raktárként funkcionált, a raktárépület lebontása után ott tárolták a mérleget és a szenet. Ma már az egész tele van törmelékkel és szeméttel, de a legnagyobb probléma éppenséggel a beszakadt födém. Sovány vigasz, hogy az eredeti ajtóbélések többsége még mindig megvan, illetve hogy úgy tíz évvel ezelőtt hullámpalafedést kapott a hiányos tető, hogy legalább a beázástól megóvják a - nem mellesleg műemlékként nyilvántartott - épülettorzót.

Ami a jövőt illeti, van még remény, az épület még megmenthető, bár a helyzet szemmel láthatóan nem egyszerű. Úgy tíz éve még a felcsúti felvételi épület is romokban állt, ám 2011-ben, miután a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány megvásárolta a 6-os vonal Bicske és Vértesacsa közötti, mintegy húsz kilométeres szakaszát, teljesen felújították az I. osztályú HÉV típusépületet, mely ma már a 2016-ban átadott Vál-völgyi Kisvasút állomásépületeként szolgál. A nosztalgiavasút mindössze hat kilométeres hosszával már akkor elégedetlen volt a FUNA-t alapító Orbán Viktor miniszterelnök, és tervbe is vette annak meghosszabbítását Bicskéig. Aztán 2018 júniusában Tessely Zoltán országgyűlési képviselő úgy nyilatkozott, hogy "a kisvasút Vértesacsa felé való felújítása is hamarosan megindul", ám a munkálatok azóta sem kezdődtek el. Viszont úgy néz ki, hogy Bicske és Felcsút között valóban megtörténik a renoválás, ugyanis decemberben a MÁV megbízta a budapesti Axon 6M Kft.-t a szakasz "forgalmi- és erősáramú szimulációs modellje" elkészítésével. Ám ha minden igaz, a kis Mk48-asok továbbra is csak a Pancho Aréna és az Alcsúti Arborétum közötti vonalon közlekednek majd, mivel a tervezési kiírás szerint a bicskei oldalon normál nyomközű vasutat építenek.

A felvételi épületnél még van egy-két csonka és rozsdás objektum, a katolikus templom közelében pedig a régi bakterházat is megtalálni, és itt még a megmaradt pálya sincsen teljesen benőve. Érdekesség, hogy Acsán bakter legutoljára 1968-ban nyúlt váltóhoz, azt követően a vonatvezetőknek kellett leszállniuk és maguknak átállítani azt - ez volt az úgynevezett "egyszerűsített szolgálat". És állítólag a zárás után is járt egyszer vonat Vértesacsán, méghozzá egy filmforgatás alkalmával 1987-ben, ám azt nem sikerült kiderítenem, melyik filmről is van szó. Ami biztos, hogy itt forgatták valamikor a hetvenes években a Rendkívüli áthaladás, avagy Balogh Jóska megdicsőülése című KÖZDOK-os oktatófilmet Korompai Márton rendezésében, és Fábri Zoltán 1978-as Magyarok című filmjében is látható az állomás, illetve a felvételi épület egy kis részlete.

Forrásaim:

• Műemlékem.hu
• Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott...
• Legát Tibor: Puskás Öcsi pályaudvar (Magyar Narancs Online)
• www.vasutallomasok.hu
• www.vasuti-palyak.hu
• Wikipédia
• Szána Iván: Negyedszázada szűnt meg a személyszállítás: a Bicske–Székesfehérvár vasútvonal (www.iho.hu)
• Gábor Marcell: A tervszerű felszámolás egyenlő a halállal: elveszettvonal-bejárás Bicskétől Vértesacsáig (www.iho.hu)
• Medvegy Gábor: Meghosszabbítják a felcsúti kisvasutat (24.hu)
• Újraindulnak a vonatok Bicske és Felcsút között? (www.iho.hu)

Rolf Singer

Nemsokára újra régi pompájában tündököl majd az 1928-ban Tscheuke Hermann tervei szerint épült, Szekfű Gyula utcai neobarokk iskolaépület, melynek egy része már fel is van állványozva. Az iskola kerítésén elhelyezett táblán lévő homlokzati rajzon egyébként jól látható az a régi címerdombormű, melyről már korábban írtam.

Tegnap Rostásy Szabó Mihálynak köszönhetően lehetőségem nyílt néhány képet készíteni a Vörösmarty Színház teraszáról.

A nemsokára búcsúzó, 35 méteres óriáskerék háttérben a Zichy ligettel.

A vízivárosi panelrengeteg.

És végül egy rendhagyó fotó: Tűzkő Sándor a fehérvári színház kiváló színésze háttérben az evangélikus templom tornyával.

Rolf Singer

Nemrég Martonvásáron jártam egy a település határában megbújó barokk emlék után kutatva (de erről majd később), és ha már ott voltam, benéztem a helyi temetőbe is, ahol aztán egészen véletlenül egy "rejtőzködő" Bory Jenő-alkotásra bukkantam.

Martonvásár temetőjét eredetileg a falu határában jelölték ki, ám az évszázados terjeszkedés miatt az ma már nem a (közben városi rangra emelt) település szélén, hanem annak közepén terül el. A sírkert nevezetességei az egykori birtokos családok impozáns sírboltjai, a Brunszvik-, illetve a Dreher-mauzóleum, és tulajdonképpen ezen építmények között félúton találtam rá a szóban forgó síremlékre, melynek töviskoszorús Krisztusa felettébb ismerősnek tűnt. Tudtam is, honnan: a székesfehérvári Csutora temetőből! A híres Bory Jenő szüleinek síremlékéről van szó, a hatalmas Krisztus-fejről, melynek vonásai meglehetősen hasonlóak. Azonban alkotói szignóra - ami igazolhatta volna hipotézisem, miszerint a martonvásári Jézus is "a fehérvári Michelangelo" alkotása - sajnos nem akadtam.

Bory Jenő legelső diplomáját a Műegyetemen szerezte, ám építészként a hitvesi szeretetnek emléket állító Bory-váron kívül csupán az 1911 szeptemberében felszentelt, vasbetonkupolás Jézus Szíve templom fűződik a nevéhez. A tehetséges művész ígéretes építészeti pályafutása ugyanis hamar derékba tört. Ha az I. világháborút a központi hatalmak nyerik meg, Bory elképzelései szerint épült volna fel a meggyilkolt főhercegi párnak emléket állító, monumentális fogadalmi templom Szarajevóban, ám a világháború elvesztésével a tervekből semmi sem lett, a szintén a fehérvári mérnök tervezte Ferenc Ferdinánd-emlékművet pedig elpusztították. Az ezután itthon elkezdett Bory-vár - melyen élete végéig dolgozott - egyszerre tekinthető a grandiózus szarajevói álom folytatásának, és egy a továbbiakban mellőzött építész egyfajta kompenzációjának. A különleges betonvár építése sok pénzbe került, annak költségeit a szobrászati alkotásainak tiszteletdíjából kellett finanszíroznia. A köztéri szobrok, emlékművek mellett természetesen művészi síremlékeket is készített - az ország talán legfontosabb temetőjében, a Fiumei Úti Sírkertben például nem kevesebb, mint tizenöt síremléket állított fel. Viszont nem emlékeztem, hogy valaha is olvastam volna martonvásári művéről. Ám minden, amit a család is ismer, benne van Magony Imre könyvében, melyet később fel is lapoztam, és bár magát az alkotást nem leltem meg, szerepel benne egy igencsak érdekes vázlat, mely kétségkívül a martonvásári síremléké! De ha ez nem lenne elég erős bizonyíték, néhány oldallal odébb megtalálható a Krisztus-relief gipszváltozata is - utóbbi természetesen a Bory-vár gyűjteményét képezi. Ezek után felvettem a kapcsolatot Dr. Ágoston Béla özvegyével, aki válaszlevelében azt írta, hogy a mester sajnos nem rögzítette, mikor, hová, milyen munkákat készített, tehát senki sem tudja, hány rejtőzködő, lappangó szobra vár még felfedezésre, ráadásul így azt sem tudni, hogy ezzel anno ki vagy kik bízhatták meg, és ami még jobban megnehezíti a helyzetet: az eredeti feliratok nem láthatóak, azokat ugyanis - egyébként elég ügyetlenül - lefedték egy új gránittáblával, melyen csak a 2007 óta elhunytak nevei szerepelnek.

Van még egy különleges Krisztus-szobor e temetőben, ám azt sajnos nem lehet megtekinteni - Ligeti Miklós meglehetősen sajátos alkotása a Dreher-mauzóleumban "rejtőzik". Az imént említett vezetéknévről biztosan mindenkinek az ismert sörmárka jut az eszébe. Nos, valóban a sörgyárosokról van szó: Martonvásár 1897-ben a magyar sörgyártás egyik úttörőjének, Dreher Antalnak a birtokába került, ám ő maga sosem élt Martonvásáron. A nagybirtokos família csak az 1920-as évek második felében költözött a Sorg Antal tervei alapján frissen felújított martonvásári kastélyba, és ekkortájt épülhetett a neobizánci stílusú családi kripta is, talán ugyancsak Sorg elképzelései szerint. (A Sorg család sírszobrát történetesen épp Ligeti Miklós készítette. És további érdekesség, hogy Ligeti "meghökkentő" síremléke pedig Bory Jenő alkotása.) A sírkert másik mauzóleuma a korábbi tulajdonosoké: a szerényebb, klasszicista Brunszvik-kripta 1880 táján épült, nem sokkal azelőtt, hogy a híres család anyagi válságba került - 1894-ben aztán kénytelenek voltak eladni az egész birtokot, melyet akkor József főherceg vásárolt meg.

Mindezek mellett érdemes még megtekinteni a gazdátlanná vált öreg sírkövek sorát a temető északnyugati határán; a kastélypark helyett a sírkertben felállított, igen méretes, szovjet hősi obeliszket; valamint a keleti szegletben található, valaha szebb napokat is megélt zsidó temetőt, melyet ma már semmiféle kerítés sem szeparál el - tudniillik, régen az izraelita temetőket az előírásnak megfelelően minden esetben fallal vették körül, ám ennek itt már nyoma sem maradt.

Forrásaim:

• feol.hu (Zsohár Melinda Nem akarnak hamvasztót Martonvásár közepén c. cikke)
• bory-var.hu
• Demeter Zsófia: Bory Jenő alkotásai a szarajevói merénylet színhelyén
• Magony Imre: Bory Jenő
• Dr. Ágoston Béláné levele
• köztérkép.hu
• Hornyák Mária: Martonvásár
• martonvasar.hu

Rolf Singer

Székesfehérvár egyik büszkesége a városhoz közeli Pusztanyéken született és aztán a ciszterciek gimnáziumában tanult nagy költőnk, Vörösmarty Mihály szobra, melyet végül 1866. május 6-án állítottak fel. Alkotója a manapság már kevésbé ismert Vay Miklós, aki 134 évvel ezelőtt éppen ezen a napon hunyt el.

Az emlék állítását még Zichy Jenő (róla nevezték el később érdemei elismeréséül az addig Vilmos császár-térnek nevezett felsővárosi ligetet) kezdeményezte, ám az akkor huszonhárom éves gróf kérelmét először elutasította a helytartótanács - hiszen a terv támogatása a kiegyezés előtt még igen kényes kérdés volt annak ellenére, hogy Vörösmarty csupán mint képviselő vett részt a szabadságharc politikai küzdelmeiben - így aztán az engedély csak egy évvel később, 1861-ben született meg. Az elhelyezést illetően a Megyeház tér (később Ferenc József-tér, ma Szent István tér) is felmerült lehetséges helyszínként, ám végül a század elején még majorságként funkcionáló Széchenyi tér mellett döntöttek, melynek rendezését - a nyitott csatornát be kellett boltozni, az új utat pedig le kellett kövezni - többen is jelentős összeggel támogatták, de a legbőkezűbb a szabadságharcot követően hét évig tömlöcben sínylődő Schvanfelder József kanonok, püspöki ülnök volt, aki 1000 forintot adományozott a célra. A szobor költségeit (összesen 8600 forintot) szintén gyűjtéssel teremtették elő. Vay Miklós alkotása végül 1864. október 3-án készült el Anton Dominik Fernkorn bécsi bronzöntödéjében, ám 1865-ben a költő halálának tizedik évfordulójára még csupán a fehér márvány talapzatot tudták felállítani, a figura később került a helyére - annak ünnepélyes avatására (és a tér átnevezésére) így csak 1866. május 6-án került sor. A szobor eredetileg a tér tengelyében, arccal a belváros felé állt, és kovácsoltvas kerítéssel védték, mivel akkoriban még épp a parkocska mellett hajtották ki reggelente a marhákat a legelőre. A fásítás, valamint a liget bútorzattal történő ellátása az 1880-as években történt meg, 1901-ben pedig Havranek József polgármester felvetése nyomán egy a posztamensre helyezett bronzkoszorúval egészítették ki az alkotást - Radnai Béla művét december 8-án leplezték le.

A Vörösmarty-liget 1941-ben. Forrás: köztérkép.hu

A szobor a negyvenes években még a Piac tér felé nézett. A képen a 69-es gyalogezred emlékműve is látható. Forrás: köztérkép.hu

A Vörösmarty tér napjainkban, tavasszal.

Vay Miklós romantikus fogalmazású, aprólékosan kidolgozott alkotása - mely ihletett pillanatában ábrázolja a Szózat halhatatlan költőjét - a századfordulótól egészen 1970-ig egy igen hangulatos kis liget közepén állt. Ám a megnövekedett közlekedés miatt ki kellett szélesíteni a tér melletti Széchenyi utcát, a szobrot pedig áthelyezték a Say-ház (Vörösmarty tér 8.) elé, és arccal a forgalmas főút felé fordították. A park ugyan sokat vesztett varázsából, ennek ellenére máig a város egyik legszebb tere, és ebben nem kis szerepet játszik az emlékmű mögött húzódó, gyönyörű szép romantikus házsor, melynek épületeit Ybl Miklós tervezte 1860 körül. Érdekesség, hogy a tér másik emlékművét, Bory Jenő "69-es előre!" című alkotását is áthelyezték és megfordították az idők során - az a szobor eredetileg a mostani gyalogátkelőhely helyén állt, és nem a történelmi belváros (és Vörösmarty) felé, hanem pont az ellenkező irányba nézett.

Vende Ernő író, tanár 1905-ben így írt a szoborról: "Az egész alakot férfias méltóság és egyszerűség jellemzik." Vörösmartynak sokáig csak Fehérvárott állt szobra, ám 1908 májusában a budapesti emlékműve is elkészült. A 21 darab carrarai márványtömbből álló szoborcsoport Kallós Ede és Telcs Ede szobrászművészek alkotása. Érdekesség, hogy anno a Huszadik Század c. folyóirat az új szobor kapcsán a fehérváriról is említést tett, némi negatív kritikával illetve azt: "Emléke volt már eddig is a nagy költőnek Székesfehérvárott, báró Vay Miklós készítette, sokkal több ambiczióval, mint művészettel." Ennek tükrében igen érdekes a Fejér Megyei Napló néhány hónappal ezután megjelent cikke - ugyanis a vízivárosi templom megtervezésével frissen megbízott Bory Jenő októberi önálló kiállításán részt vett Prohászka Ottokár is, aki akkor egyenesen Michelangelóhoz hasonlította a fiatal szobrászt, a városi sajtó pedig a következőképp kommentálta a püspök kijelentését: "Szinte megdöbbentünk ezek a szavaknak nagy és mély jelentőségétől s azért újra és újra a legnagyobb szeretettel kérjük városunk s a vidék közönségét: becsüljük meg a magunk emberét. Igazi magyar művészünk oly kevés van, hogy lámpával kell őket keresnünk. Mikor a legkiválóbbnak hirdetettek egyike csak olyat tud alkotni, mint a budapesti Vörösmarty-szobor, akkor nekünk meg kell becsülnünk az olyan embert, aki 26 éves korában, négy évi szobrászkodás után az avatottak ajkáról csak magasztalót hallhat." (Itt megint csupán érdekességként érdemesnek tartom megjegyezni, hogy később az előbbi idézetben bírált fővárosi emlék egyik alkotójának fehérvári műve, azaz Kallós Ede 1925-ben felavatott huszárszobra mindössze tizenkét évig állhatott a Ferenc József-téren, helyette aztán Pátzay Pál lovasszobrát állították fel a Városházánál - a népszerűtlen alkotás lecserélését maguk a 10-es huszárok kezdeményezték.)

Végezetül az alkotóról is szeretnék néhány szót ejteni. Ifj. báró Vay Miklós 1828. december 24-én született Golopon. Nagyapja dandártábornok, hadmérnök, valamint császári és király kamarás volt, illetve nem mellesleg a Monarchia első teljesen gépesített pamutfonal-gyártó üzemének társalapítója és a burgonya hazai meghonosítója, édesapja pedig szintén remek államférfi - többek között koronaőr és udvari kancellár is. III. Miklós ennek ellenére és a család többi tagjától eltérően nem a politikai pályát választotta. Bécsben tanult, és javarészt ott is dolgozott. Már a legelső munkájával, azaz a Nemzeti Múzeum kertjében 1860-ban felállított Berzsenyi-mellszoborral is igen nagy sikert ért el, a Vasárnapi Ujságban akkor így méltatták: "Örömmel látjuk őt művészeink sorában, s óhajtjuk, hogy ha nem bízzuk is meg valamennyi még felállítandó mellszobraink készítésével, de egy szobor se létesüljön e hazában, melynek előlegesen ítélő bírái között ifj. báró Vay Miklós nem foglalt helyet." Gyakran alkalmazta segédjeként egyik legfőbb "ellenfelét", a kevésbé tehetős Izsó Miklóst, kit ma már a XIX. század egyik legnagyobb szobrászművészeként tartanak számon, és a szobrászkodás mellett gondnoki tisztséget vállalt a sárospataki református kollégiumban (az intézménnyel szemközti Iskolakertben áll a Pálóczi-Horváth testvérek emlékére készített alkotása). Pályafutása során zsánerfigurákat, portrékat és emlékműveket is készített. Legjelesebb munkái Vörösmartyé mellett Kisfaludy Sándor (1877) és Deák Ferenc (1879) egészalakos bronzszobrai - előbbi a Fehérvárhoz közeli Balatonfüreden áll, ma már az Ipoly-udvar épülete előtt, és megfogalmazásban, illetve nívóban is hasonlatos fehérvári "testvéréhez" (a füredi szoborral kapcsolatban érdekesség, hogy az Züllich Rudolf "bumfordi", illetve "elviselhetetlenül csúnya" alkotását váltotta fel, mára eltűnt vasrácsát pedig a beolvasztott előd anyagából öntötték). Az elismerésre méltó életpálya azonban sokkoló tragédiával ért véget: a nagy művész 1886. január 28-án - máig ismeretlen okból - öngyilkos lett. Földi maradványait az alsózsolcai családi kripta őrzi.

Forrásaim:

• Magony Imre: Székesfehérvár szobrai
• köztérkép.hu
• Demeter Zsófia - Gelencsér József: Székesfehérvár anno...
• A magyar irodalom története
  
• Dr. Csurgai Horváth József: Székesfehérvár urbanizációja - Városfejlődés a kiegyezés korában
• Entz Antal Géza: Magyarország műemlékei - Székesfehérvár
• Vende Ernő: A magyar irodalomtörténet képekben
• huszadikszazad.hu
• Magony Imre: Bory Jenő munkásságának korabeli sajtóvisszhangja
• Magyar életrajzi lexikon
• A Cultura Magazin Báró Vay Miklós egyedi életútja c. cikke
• Bolvári-Takács Gábor: A Vay-család a társadalmi, politikai közéletben
• Berzsenyi Dániel mellszobra - Vasárnapi Ujság 7. évf. 23. sz. (1860. június 3.)
• Balatonfüredi Hírlap 1913. ápr. 27. 17. sz. 4.
• Praznovszky Mihály: A beolvasztott kegyelet. Kisfaludy Sándor balatonfüredi szobra
  
• Id. báró Vay Miklós nekrológja - Vasárnapi Ujság 41. évf. 20. sz. (1894. május 20.)

Rolf Singer

Székesfehérvár egyik legkülönösebb síremléke a felsővárosi Csutora temető közepén tör az ég felé. A régi, dór pilléres, domborműves obeliszk alkotójának kilétét sokáig homály fedte - ám nemrég megtudtam, hogy a rejtély kulcsa Adonyban van, emellett az is kiderült, hogy az alkotás a szabadkőművességhez kapcsolható.

A szóban forgó mészkő műalkotás egyike Fehérvár viszonylag kevés megmaradt német feliratú síremlékeinek. Valószínűleg az igen nagy méretének köszönhetően maradt fenn - mivel nem tudták elmozdítani, idővel teljesen "körbebástyázták" az újabb sírokkal. Az említett német nyelvű feliratok szerint itt nyugszik a 61. életévében elhunyt Anton Walch kőfaragómester (†1836), valamint (felesége) Barbara Walch (†1855), illetve (unokái) Emerika Wurm (†1923) és Szidonia Wurm (†1937). A Walch név ismerős lehet a fehérváriak számára: a kismartoni Thomas Walch végezte 1717-ben a Városháza kőfaragómunkáit - ő készítette a barokk épület gyönyörű szép kapuját és annak szobrait (a történelem viharát sajnos csak Prudentia vészelte át, az eredeti Iustitia 1956 áldozatául esett) - emellett ő faraghatta Veszprém 1750-ben felállított Szentháromság-szobrát is. Valószínűleg e neves mesterember leszármazottja volt az itt eltemetett Anton Walch, kinek sajnos nem ismeretesek munkái. Tudvalevő viszont, hogy 1807 és 1812 között az új, klasszicista Megyeháza építési munkáinak egyik vezetője egy bizonyos Andreas Walch volt, de egyebet róla se tudni.

A klasszicizáló jellegű emlék misztikus jelképeivel magán viseli a XIX. század első felének szentimentális, romantikus, egzotikumokat kedvelő sírkultuszát. Míg az obeliszk délnyugatra néző felületén mívesen faragott feszület-relief, északkeleti felén urna látható. Utóbbi is népszerű sírkőszimbólumnak számított, ám általában lepellel (élők és holtak közötti választóvonal) együtt ábrázolták (erre remek példa a Csór katolikus templomának kertjében álló, 1831-es Nedeczky-sírfeszület). Az oldalakon egy-egy lefelé tartott, ám ennek ellenére égő fáklya, a halál utáni élet kifejezője, alant a palmettás akroterionok által keretezett félköríves timpanonokon pedig szárnyas homokóra - mely a mulandóságra kíván emlékeztetni (e szimbólum is látható a már említett, Huber József készítette csóri síremléken) - illetve éjjeli lepke látható. A moly tulajdonképpen a halhatatlan lélek képmása, mely a mozdulatlan bábból, azaz a halál merevségéből szabadul ki. A Walch-sír ezen jelképe - tudomásom szerint - egyedülálló Székesfehérváron, a többi motívumot viszont itt-ott felfedezhetjük a város régi sírkertjeiben (a Hosszú temetőben Teutschman József sebészorvos síremlékén például fáklya, illetve egyéb szimbólumokkal kombinálva szárnyas homokóra és urna is szerepel). Mindezen felül figyelemre méltóak még, sőt talán a legérdekesebbek az oszlopok felett lévő hatágú csillagok - vélhetően ezek sem csupán egyszerű díszítőelemek: a hexagramma valójában két háromszög (az isteni és a földi) összekapcsolódása, és arra utal, hogy a feltámadás felülkerekedik a valóság alsóbb és felsőbb szintjein.

Az adonyi Uhlarik- és a fehérvári Walch-kripta. A baloldali fotókat Bándy Mártától kaptam.

Még 2018 januárjában R. Szolga Réka egy olyan adonyi síremlékről írt, mely az újságcikket figyelmembe ajánló Bándy Márta ükapjának, id. Havranek Antalnak egy korai alkotása. A túlburjánzó növényzet fogságából frissen kiszabadított sír múltjának akkor Rózsafi János hadtörténész járt utána, és kiderült, hogy a szóban forgó kriptát - mely Adony városának legöregebbje - a Zichy család alkalmazásában állt Uhlarik János uradalmi mérnök készíttette a fiatal kőfaragóval 1851-ben korábban elhunyt felesége emlékére. Ami a mi szempontunkból igazán érdekes, hogy ez a síremlék szinte teljesen megegyezik a Csutora temető obeliszkével - a székesfehérvári alkotásról csupán az adonyi mű Istenszemes domborműve hiányzik. A mindent látó szemről biztosan sokaknak a szabadkőművesség jut eszébe. Nos, Uhlarik a szabadkőművesek szellemi és politikai elitjéhez tartozott, mint a Fraternitas páholy felügyelője. Ami pedig az obeliszk (azaz magas piramis) hangsúlyos jelképeit illeti, meg kell említeni, hogy a szervezet rituális szertartásaiban mindig is központi szerepet játszott a halál és az újjászületés dramatizált rítusa. Habár úgy tudni, Fehérváron nem volt páholyuk, nyilvánvalóan Walch is szabadkőműves volt, sírjáról a szemet  - mely egyébként legelőször 1797-ben jelent meg a szabadkőműves ikonográfiában - az újonnan felvésendő nevek miatt csiszolhatták le. Az adonyi cikkben egyébként még megemlítik azt is, hogy a fehérvári kőfaragó legény, Havranek Antal - miután hazatért a vándorlásából - egy bizonyos Walch Antalnak a királykúti műhelyét vásárolta meg. A kör bezárult.

Köszönettel tartozom Bándy Mártának, nélküle nem készülhetett volna el ez az iromány.

Felhasznált irodalom:

• Entz Géza Antal: Magyarország műemlékei - Székesfehérvár
• Magony Imre: Székesfehérvár szobrai
• Koppány Tibor: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök művész- és mesterköre (Adalékok a 18. század középső évtizedeinek dunántúli művészetéhez)
• Fitz Jenő: Székesfehérvár (Panoráma - Magyar városok sorozat)
• László János: A titokzatos sályi felirat megfejtése (Irodalomtörténeti Közlemények 1958. LXII. évfolyam 1. szám)
• Pál József - Újvári Edit: Szimbólumtár
• Jean Chevalier - Alain Gheerbrant: Dictionnaire des Symboles (Maruszki Judit fordítása)
  
• R. Szolga Réka: Időutazásra csábító sorok - Adony legrégebbi kriptájában örök álmot alvó naplója mesél a múltról
• Benedek Szabolcs: A szabadkőművesség eredete

Rolf Singer